Guy de Maupassant

Ő?


Kedves barátom, nem érted? Azt hiszem. Azt gondolod, megbolondultam? Egy kicsit talán igen, de nem azért, amiért gondolod. Igen. Nősülök. Hát így.
   Pedig a gondolkodásom és a meggyőződésem nem változott. A törvényes párosodást butaságnak tartom. Meg vagyok győződve róla, hogy tíz férj közül nyolc szarvakat visel. És meg is érdemlik, hogy olyan gügyék voltak, hogy megláncolták az életüket, lemondtak a szabad szerelemről, a világ egyetlen vidám és jó dolgáról, szárnyát szegték a képzeletnek, amely szüntelen taszít bennünket minden nő felé stb. stb. Ma képtelenebbnek érzem magam, mint valaha, hogy csak egy nőt szeressek, mert mindig túlságosan szeretni fogom az összes többit. Szeretném, ha ezer karom lenne, ezer ajkam és ezer... temperamentumom, hogy egyszerre ölelhetném e bájos és jelentéktelen lények egész seregét.
   S mégis nősülök. Hozzáteszem, hogy alig ismerem a holnapi feleségemet. Mindössze négyszer-ötször láttam. Azt tudom, hogy nincs éppen kedvem ellen; ennyi elég arra, amire kell nekem. Kicsi, szőke és kövér. Holnapután hőn fogok vágyódni egy nagy, barna és sovány nő után.
   Nem gazdag. Középosztálybeli családból való. Olyan lány, amilyen tucatjával van eladósorban a polgári körökben: se feltűnő erénye, se hibája. Azt mondják róla: „Lajolle kisasszony nagyon kedves.” Holnap majd azt mondják: „Nagyon kedves ez a Raymondné.” Egyszóval a tisztességes fiatal lányok légiójába tartozik, „akiket boldogan tesz feleségévé az ember”, mindaddig, míg rá nem jön, hogy éppen az összes többi nőt szereti jobban, mint a választottját.
   Akkor hát minek nősülök? – mondhatnád erre.
   Alig merem megvallani neked azt a furcsa és valószínűtlen okot, amely engem ilyen esztelen lépésre indít.
   Azért nősülök, hogy ne legyek egyedül!
   Nem tudom, hogy mondjam, hogyan értessem meg magam. Szánni fogsz és megvetni majd, olyan nyomorúságos lelkiállapotban vagyok.
   Nem akarok többé egyedül lenni éjszaka. Érezni akarok magam mellett, az oldalamon, egy lényt, aki beszélni tud, mond valamit, akármit.
   Azt akarom, hogy megszakíthassam az álmát, feltehessek neki hirtelen egy kérdést, valami buta kérdést, hogy hallhassak egy hangot, érezzem, hogy laknak a hajlékomban, hogy egy lélek éber, egy gondolkodás működik, s ha hirtelen gyertyát gyújtok, láthassak magam mellett egy emberi arcot... mert... mert (nem merem megvallani szégyenemet)... mert félek egyedül.
   Ó, még mindig nem értesz.
   Nem veszélytől félek. Ha bejönne egy ember, reszketés nélkül megölném. Nem félek a kísértetektől; nem hiszek természetfölötti dolgokban. Nem félek a halottaktól; hiszek minden elhunyt lény végleges megsemmisülésében.
   Nohát!... Igen. Nohát!... Nos, félek magamtól! Félek a félelemtől; félek riadt lelkem görcseitől, félek az érthetetlen rettegés iszonyú élményétől.
   Nevess ki, ha akarsz. Rémes ez, gyógyíthatatlan. Félek a falaktól, a bútoroktól, a megszokott tárgyaktól, amelyek számomra szinte állati életre kelnek. Kiváltképpen pedig gondolatomnak, eszemnek borzasztó zavarától félek, mert kuszáltan s egy rejtelmes és láthatatlan szorongástól ziláltan cserben hagy.
   Először valami tétova nyugtalanságot érzek, amely beférkőzik a lelkembe, s megborzongat. Körülnézek. Semmi! És szeretnék valamit! Hogy mit? Valami érthetőt. Hiszen csak azért félek, mert nem értem a félelmemet.
   Beszélek, és félek a hangomtól! Járok, és félek az ajtó mögött, függöny mögött, a szekrényben, az ágy alatt levő ismeretlentől. Pedig tudom, hogy sehol sincs semmi.
   Hirtelen hátrafordulok, mert félek attól, ami mögöttem van, holott nincs ott semmi, s ezt tudom.
   Fészkelődöm, érzem, hogy nő a rémületem, s bezárkózom a szobámba, a takaró alá, és összehúzódzkodva, kuporogva, reménytelenül lehunyom a szemem, és vég nélkül úgy maradok azzal a gondolattal, hogy a gyertyám ég az éjjeli szekrényen, s mégis csak el kellene oltani. És nem merem.
   Nem irtózatos így élni?
   Régebben semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Nyugodtan jártam haza. Jártam-keltem a lakásomban, semmi sem zavarta a lelkem derűjét. Ha megmondták volna, micsoda valószerűtlen, ostoba és szörnyű félelembetegségbe esem egyszer, jót nevettem volna; biztonsággal nyitottam ajtót a homályban: lassan feküdtem le, be sem toltam a reteszt, és soha sem keltem fel éjnek idején megbizonyosodni róla, hogy szobámnak ajtaja, ablaka erősen be van-e zárva.
   Tavaly kezdődött, furcsa módon.
   Ősszel történt, egy nyirkos estén. Mikor a bejárónő elment vacsora után, eltűnődtem, hogy mit is fogok csinálni. Egy ideig járkáltam a szobámban. Fáradtnak, minden ok nélkül levertnek éreztem magam, dologra képtelennek, még arra sem volt erőm, hogy olvassak. Apró szemű eső áztatta az ablakokat; szomorú voltam, átjárt az az ok nélküli bánat, amelytől sírhatnékja támad az embernek, s kedve kerekedik, hogy beszéljen akárkivel, csak hogy lerázza gondolatainak súlyát.
   Egyedül éreztem magam. A lakásom olyan sivárnak tűnt, mint még soha. Végtelen, lehangoló szomorúság vett körül. Mit tegyek? Leültem. Erre ideges nyugtalanság szállt a lábamba. Fölálltam, újra járkálni kezdtem. Talán volt egy kis lázam is, hiszen égette egymást a két kezem, mikor a hátamon összekulcsoltam, ahogy lassú sétán szokta az ember. S erre felfigyeltem. Aztán meg hideg futott végig a hátamon. Arra gondoltam, hogy a külső nyirkosság behatolt hozzám, és eszembe jutott, hogy tüzet gyújtok. Gyújtottam is; először abban az esztendőben. És újra leültem, a lángot bámulva. De csakhamar lehetetlenné vált egyhelyben maradnom, fölkeltem, és éreztem, hogy el kell mennem kicsit fölrázni magam, baráttal találkozni.
   Elindultam. Elmentem három cimborámhoz, de nem találtam őket otthon; aztán kimentem a bulvárra azzal a szándékkal, hogy ismerősre bukkanjak.
   Bús idő volt mindenfelé. Fénylettek az ázott járdák. Vizes, amolyan meg-megborzongató langyosság, megfoghatatlan esőtől súlyos langyosság nehezedett az utcára. Szinte fárasztotta és sötétítette a gázlángot.
   Lomhán lépkedtem, s azt mondtam magamban: „Nem fogok találkozni senkivel, akivel szót válthatnék.”
   Többször bekukkantottam a kávéházakba a Madeleine-től egészen a Faubourg Poissonnière-ig. Az asztaloknál szomorú emberek: mintha arra se lenne erejük, hogy abbahagyják az iszogatást.
   Sokáig bolyongtam így, és éjféltájban elindultam hazafelé. Roppant nyugodt voltam, de roppant fáradt. A házmester, aki tizenegy óra előtt aludni megy, szokásától eltérően most tüstént kaput nyitott, s én arra gondoltam: „Nicsak, biztosan egy másik lakó is most ment föl.”
   Ha elmegyek hazulról, mindig kétszer ráfordítom a kulcsot. Most csak egyszerűen becsukva találtam az ajtót, s ez meglepett. Azt gyanítottam, hogy leveleket vittek fel hozzám az este.
   Beléptem. A tűz még égett, sőt kissé be is világította a lakást. Gyertyát fogtam, hogy meggyújtsam a lángon, mikor magam elé pillantva észrevettem, hogy valaki ül a karosszékemben, és háttal nekem, a lábát melegíti.
   Nem ijedtem meg, dehogyis, egy cseppet sem. Egy nagyon valószínű föltevés villant az eszembe: hogy egy barátom jött látogatóba. A házmesterné, akinek elmenőben beszóltam, azt mondta neki, hogy hamarosan megjövök, és kölcsönadta a kulcsát. És hazatérésem összes körülményei egyszeriben eszembe jutottak: a rögtön jelentkező házmester és az egyszer becsukott ajtó.
   Barátom, akinek csak a haját láttam, rám várva elaludt a tűz mellett, s én odaléptem, hogy felköltsem. Jól láttam: az egyik karja lógott jobb oldalt, lábát keresztbe vetette; a karosszék bal oldalára csukló feje jelezte, hogy alszik. Találgattam: „Ki ez?” Egyébként alig lehetett látni a szobában. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem a vállát!...
   A szék fájához értem! Már nem volt ott senki. A karosszék üres volt!
   Micsoda döbbenet, irgalmas ég! Először csak visszahőköltem, mintha szörnyű veszély tűnt volna elébem.
   Aztán hátrafordultam, mert valakit a hátam mögött éreztem; majd még egyszer sarkon fordított az a parancsoló szükségesség, hogy újra lássam a karosszéket. És csak álltam, döbbenettől zihálva, oly háborodottan, hogy egyetlen gondolatom sem maradt, s majd a földre zuhantam.
   Csakhogy én hidegvérű ember vagyok, s rögtön meg is jött a jobbik eszem. Arra gondoltam: „Hallucináltam, és kész.” S tüstént elgondolkoztam ezen a jelenségen. Ilyenkor gyorsan jár a gondolat.
   Hallucináltam – ez kétségtelen tény. Csakhogy az eszem végig világos volt, szabályosan és logikusan működött. Az agyban tehát semmi zavar. Csak a szemem tévedett és tévesztette meg a gondolatomat. A szemnek látomása volt, olyan víziója, ami a hiszékenyeket arra készteti, hogy csodákban higgyenek. A látószerv idegzavara volt, semmi több, talán egy kis vértolulás.
   És gyertyát gyújtottam. A tűzhöz hajoltomban azon kaptam magam, hogy reszketek, s hirtelen fölegyenesedtem, mintha hátulról megérintettek volna.
   Nem voltam nyugodt, annyi szent.
   Léptem néhányat, hangosan beszéltem. Eldúdoltam egy-két nótát.
   Aztán kétszeresen magamra zártam a szobaajtót, s egy kissé nyugodtabbnak éreztem magam. Most legalább senki sem jöhet be. Megint leültem, és hosszan eltűnődtem a kalandomon; aztán lefeküdtem, és elfújtam a világot.
   Néhány percig minden jól ment. Először hanyatt feküdtem, elég békén. Aztán valami arra késztetett, hogy belebámuljak a szobámba, s oldalra fordultam. A tűzből már csak két-három vörös üszök maradt: épp csak a lábát világították meg a karosszéknek, és újra látni véltem rajta a férfit. Gyorsan gyufát lobbantottam: tévedtem az imént, mert most nem láttam semmit.
   De azért fölkeltem, s eldugtam a karosszéket az ágyam mögé.
   Aztán újra gyertyát oltottam, és próbáltam elaludni. Még öt percre sem vesztettem el öntudatomat, mikor álmomban újra láttam – tisztán, mint a valóságban – az esti jelenetet. Rémülten felriadtam; s kivilágítva a lakást, az ágyon üldögéltem; meg sem mertem próbálni elaludni.
   De kétszer akaratlanul is elnyomott az álom néhány pillanatra. Mindkétszer újra láttam a dolgot. Azt hittem, megbolondultam. Mire felvirradt, gyógyultnak éreztem magam, s békén elszunyókáltam délig.
   Vége, vége. Lázam lehetett, lidércnyomásom, tudom is én. Egyszóval beteg voltam. De azért roppant butának éreztem magam.
   Aznap nagyon vidám voltam. Kávéházban vacsoráztam, színházba mentem, aztán elindultam haza. De ahogy közeledtem a házamhoz, furcsa nyugtalanság fogott el. Féltem, hogy viszontlátom. Őt. Nem őtőle féltem, nem attól, hogy ott van – amiben egy csöppet sem hittem –, hanem a szemem újabb zavarától, a hallucinációtól, a rám váró rémülettől.
   Több mint egy óra hosszat járkáltam föl-alá a járdán, de végül úgy találtam, nagyon ostoba vagyok: bementem. Úgy ziháltam, hogy nem is tudtam fölmenni a lépcsőn. Több, mint tíz percet ácsorogtam még az ajtó előtt, aztán hirtelen nekiduráltam magam. Bedugtam a kulcsot, berontottam – a kezemben gyertya –, berúgtam a szobám félig nyitott ajtaját, és riadtan pillantottam a kandalló felé. Nem láttam semmit. „Phű!...”
   Micsoda megkönnyebbülés! Micsoda öröm! Micsoda felszabadulás! Jókedvűen jártam-keltem. De még nem nyugodtam meg; hátra-hátrakaptam a fejem; a sarkok homálya nyugtalanított.
   Rosszul aludtam. Folyton képzelt zajokra ébredtem. De őt nem láttam. Vége.


Azóta félek egyedül éjszaka. Ott érzem magam mellett, magam körül a látomást. Pedig nem jelent meg többé! Dehogyis! Különben mit számít, úgysem hiszek benne, úgyis tudom, hogy nincs.
   De mégis zavar, mert folyton rágondolok. – Az egyik keze jobbra lógott, a feje balra csuklott, mint az alvóé... No, elég, az árgyélusát, nem akarok többé rágondolni!
   De mégis, mi ez a rögeszme? Miért ilyen makacs? A lába egészen közel ért a tűzhöz!
   Nem hagy nyugton. Bolondság, de így van. Ki az az Ő? Tudom jól, hogy nem létezik, nincs. Csak az én rettegésemben, félelmemben, szorongásomban él. Na, elég!...
   Az ám, csakhogy hiába okoskodom, hiába keményítem meg magam, nem tudok otthon egyedül maradni, mert ő ott van. Tudom, hogy nem látom többé, nem fog mutatkozni, annak vége. De mégis ott van a gondolatomban. Láthatatlan marad, de azért ott van. Ő van az ajtók mögött, a becsukott szekrényben, az ágy alatt, minden sötét sarokban, minden homályban. Ha kihajtom az ajtót, kinyitom a szekrényt, az ágy alá hajolok gyertyával, ha bevilágítok a szögletekbe, a sötétségbe: volt – nincs; de akkor meg a hátam mögött érzem. Sarkon fordulok, pedig biztos vagyok benne, hogy nem fogom meglátni, hogy többé nem látom. De ő azért csak ott van mögöttem még mindig.
   Ostobaság, de rettenetes. Mit csináljak? Nem tehetek róla.
   De ha kettesben volnánk itthon, érzem, igen, bizonyosan érzem, hogy ő nem lenne itt többé. Hisz azért van itt, mert egyedül vagyok, pusztán azért, mert egyedül vagyok!

1883. július 3.

Pap Gábor fordítása


Ő?
A mű eredeti címe: Lui?

A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült:
Guy de Maupassant: Ő?; in: Elbeszélések. II. 1882-1884., Budapest, Európa, 1979. 280-288. o.
Aurin fantázia-irodalmi és -művészeti honlap
Utolsó változtatás: 2005. október 30.
e-mail, 1996-2005.