Márai Sándor

MÁGIA


1.


Várj csak, kérlek — mondta az író —, elmondok én neked valamit, amiről még soha nem beszéltem. Egy időben azt hittem, tudok írni erről. De aztán mindig meghőköltem, utolsó pillanatban: volt valami félelmes e felfedezésben, olyasféle volt, mint mikor valaki egy újfajta málnaszörp keverési titkát keresi, s aztán váratlanul, mellékesen, feltalálja a nitroglicerint.
   Arról van szó, hogy... várj, hajolj közelebb... sokan járnak ebbe a kávéházba... Egyszóval, felfedeztem, hogy az írás mágia.
   Ne bámulj ilyen riadtan és hitetlenül. Nem hibbantam meg, legalábbis nem jobban, mint szükséges ahhoz, hogy az ember megértse, tökéletesen átlássa, s aztán elviselje az életet.

2.


Igen, igen — mondta, és összefont karokkal ült a kávéházi asztal mellett, aggályos és komoly arckifejezéssel. — Az írás mágia. Mi a mágia...? Hát igézet, varázslat. Keverék szóból, álomból, jelképből, érzésből, keverék, bűvös jegyek egyvelege, melynek visszaható ereje van az életre, éppen úgy, ahogyan az életnek szóalkotó, jelkép-elevenítő ereje is van. Az élet nem csak anyagot és energiát termel szünetlenül, hanem álmot és jelzőt is, továbbá szent számokat, melyeknek önmagukban van csak értelmük, szavakat, melyek éréktelenek egy gyárban vagy egy irodában, de sorsdöntően alakítanak egy életet, egy jellemet... Az írás varázslat, ha nem tudnád.
   Ezenfelül természetesen más is. Mesterséges is, gyakorlat, nevelés, önkívület, derű, szórakozás, készség a nagyságra, a dagályra, az élet kóros önkívületének kifejezése, valami kongó és hörgő s ugyanakkor valami egészen szűkszavú, csendes és végzetes, mint mikor valaki a vérpadon azt mondja: „Igen” vagy: „Tessék”. Ez mind az írás, együttesen. Semmit sem tudnak az emberek az írásról. Vesznek egy könyvet, néhány hatosért, elolvassák és megállapítják, hogy „tetszik” vagy „nem tetszik”, elmondják, hogy érdekes volt az új könyv vagy megható vagy — egyszerű, de igaz szóval — szép... Nem tudják, nem is tudhatják, mi van mögötte, miféle anyagból készült, s mifajta varázslat az, mely írót és írást egybefűz az élettel, a kifejezés millió esélyét hozzáigazítja az élet millió esélyéhez, nem tudják, milyen sorsszerű író és könyv számára mindaz, ami a téma körül van, lappang, ólálkodik, s néha előtör és megelevenedik. Én sem tudtam, sokáig. Most már gyanítok valamit. Elmondjam...? Elmondom, mert úgysem tudom soha megírni.
   Itt volt például ez a dolog Valérral. Igen, igen, Valérral, aki a múlt héten főbe lőtte magát. Figyelsz...? Én is figyelni kezdtem, mikor Valér halálhírét olvastam a lapokban.

3.


Azt hiszem, egyetértünk, mikor azt mondom, hogy Valér író volt.
   Négyszemközt vagyunk, fölösleges egymás között szaporítani a szót. A világ értékelése közömbös a mi számunkra. A világ ismer „nagy” és „kis” írókat, ismer jó és mulatságos, fennkölt és unalmas írókat. Mi csak egyféle rangot ismerünk, az írói rangot. Vagy író valaki vagy nem az. Ennyi a rangunk. A többi csak maszlag, kóc és csepű.
   Hát Valér író volt. Te szeretted írásait? Engem untattak és ugyanakkor izgattak ezek az írások. Minden sorát úgy olvastam, mintha kínai keresztrejtvényt fejtenék meg, én, az olvasó, holott nem is tudok kínaiul... Kissé nyugtalanított, hogy nem avat be teljesen témájába, mintha én, az olvasó, nem volnék eléggé felkészült vagy tiszta szívű vagy hősies ahhoz, amit ő kénytelen elmondani számomra. E viszonyban, Valér művei és az olvasók viszonyában, volt valamilyen reménytelen elem. Természetesen sok rosszat is írt, kocsiderékra való vacakot. Csak a műkedvelők írnak gondosan és hibátlanul remeket. Az író, az igazi, úgy árad, mint a vad folyamok Dél-Amerikában: rengeteg törmeléket és kacatot is sodor ez az áradás, háztetőket, medvetetemet, tutajokat, meztelen emberekkel és behorpadt bádogedényeket. Az egészről van szó, s az egész mindig formátlan. Már kezdem hinni, hogy az ember legföljebb sorokat írhat életében úgy egészen, igazán és tökéletesen. A műfaj mindig ott áll az író és mondanivalója között, ki kell szolgálni... de ezt te jobban érted. Mondom, Valér író volt.
   Tavaly nyáron, egy este, eljött hozzám. Már ez a látogatás is nyugtalanító volt. Írók nem szívesen keresik egymás társaságát. Az író gyanakvás, féltékenység, vád, nyugtalanság s ugyanakkor teljes vágy, megérteni a világot és ugyanakkor minden odaadni, hogy a világ is megértse őt. Nem vagyunk társas lények, főként egymás számára nem vagyunk azok. Valér is úgy jött, mint akitől elloptak valamit, egy zsebórát vagy egy érzést, s most helyszíni szemlét tart barátai lakásán, nem találja-e meg valamelyik fiókban az elveszett érzést vagy tárgyat...
   Leült a falióra alá, a karosszékbe, lábát lógatta és sokáig hallgatott. Aztán ezt mondta: „Most már tárgyak is érkeznek” — s megint elhallgatott. Nem zavartam fölösleges kérdésekkel. Nem mondta meg, honnan érkeznek a tárgyak, a Fokföldről vagy Lisszabonból, s künn hevernek-e a vámházban — nem mondta meg, de én sem vagyok egészen botfülű, valamit én is értek a mágiához, s rögtön tudtam, hogy a tárgyak, melyek „érkeznek”, a valóság világából esnek át Valér műveinek világába; a két tartalom, a világ és a könyv tartalma kezd összekeveredni, ezért ilyen nyugtalan Valér. Tudtam, hogy harmadéve dolgozik azon a nagy családregényen, melynek nincs is eleje, és soha nem lesz egészen vége, mint ahogy a nagy regényeknek általában nincs igazi kezdetük és végük — pontosabban, vége lesz akkor, amikor Valér életének is vége lesz, valamilyen formában, talán úgy, hogy nem akar írni már vagy meghal vagy elhallgat, ami író számára egy és ugyanaz. Az író addig él, amíg ír. Aki ezt nem tudja, írjon operetteket és járjon Karlsbadba minden nyáron, ez nagyon egészséges. Így is lehet élni, sőt írni is. Nem erről van szó.
   Valér lábát lógatta és közömbösen nézett maga elé:
   — Arról van szó — mondta, mintha válaszolna e néma kérdésre, orrhangon, kissé sértődötten —, hogy az írás megelevenít személyeket, akik a regényhez tartoznak, mozgósít alakokat, akik addig csak éltek valahol, s rézöntők voltak vagy nagynénik vagy szép nők vagy tábornokok, s nem tudtak semmit a végzetükről. Mikor az ember írni kezd valamiről, az emberek, akik a témakörhöz tartoznak, egyszerre nyugtalanok lesznek, s valamilyen módon jelentkeznek. Az egyik levelet ír. A másik találkára hív. A harmadik ajándékot küld, mintegy kegyelmet könyörög, meg akar vesztegetni. A könyvről nem tud még senki, csak ők, a könyv nem jelent meg nyomtatásban, ott hever a fiókban, nem ismeri más, csak én, az író, takarítónőm, aki néha belenéz, de aztán elunja olvasni, s ők, az emberek, akik egyetlen sorát sem olvasták még, de az a rejtélyes, finom és kegyetlen hívás, ami az írás, hatni kezd reájuk, a messziben, a szomszéd házban vagy a szomszéd földrész egyik városában, sorsuk alakulni kezd, egyszerre elmennek hazulról vagy csinálnak valamit, amit nem lehet megérteni. S én mindezt tudom és nem is tudom. Én is csak alak vagyok, a regényben és az életben, végrehajtok valamit, a mágia egyik szerves alkotója vagyok, egyszerre író, téma és alak, végzet és ítélet-végrehajtó, vajákos és sorsdíjas... Ezért lesz nyugtalan a világ, melyet az író megérint. Tudod, mint mikor fény hull a mély vízbe, s a puha, síkos testű állatok lengő hassal és lógó uszonyokkal siklani és cikázni kezdenek. Ezt a mély vizet, az élet sötét és varázsos alvilágát érinti meg a mágia. Most félek.
   — Miért? — kérdeztem.
   — Mert Tamás olyan különösen viselkedik — mondta Valér. Fejét tenyerébe rejtette, s megint elhallgatott.

4.


Később ezt mondta még:
   — Mondom, leveleket is írnak. Egyesek névtelenül. Mások valamilyen ürüggyel. Van, aki pénzt kér, a másik egyszerűen csak azt óhajtja, hogy váltsam meg balsorsától, a harmadik ajánlkozik, hogy hajlandó velem Dél-Amerikába utazni és új életet kezdeni. Mind nyugtalanok, velem együtt, mert az írás mágiája áthatotta életünket. Az ember soha nem tudja, milyen anyagot érint meg a világban, mikor megelevenít egy sorsot, leír egy mondatot. Tamás — emlékszel, a második kötet végén, tavaly ősszel jelent meg — a fiókban felejt egy revolvert, mikor elmegy a szülői házból. Hát én ezt a revolvert tegnap megtaláltam.
   — Hol? — kérdeztem elképedve.
   — Egy fiókban — mondta komolyan. — Egy fiókban, melyet évtizede nem nyitottam ki. Egy fiókos szekrényben, amely nagybátyám hagyatékából maradt reám... tudod, Ervin hagyatékából, aki húsz év előtt elköltözött Peruba. Soha nem kutattam ebben a szekrényben. Soha nem volt revolverem, sem másféle fegyverem. Minek nekem fegyver? Az én fegyverem a toll, mint a vezércikkekben mondják. Belga pisztoly ez, régi, de kitűnő, békebeli minőség. Ez a lelet kissé megijesztett. Elővettem a regényt, és olvasni kezdtem. Általában nem szoktam olvasni műveimet. Az ember úgy megy vissza saját regényébe, mint ahogy a gyilkos visszasompolyog a tett színhelyére. Mindenfelé áldozatok hevernek... Minden oldal baljósan ismerős. Minden soron az élet valamilyen cafatja tapad... a sor elébb élet volt, aztán sor lett belőle, s lehet, hogy egy napon megint élet lesz... A közönség ezt nem értheti. Az ember öklendezik, mikor felnyitja egy régi könyvét; olyan bizalmasság ez, mely mélyebb és titokzatosabb, ingerlőbb és csömörrel telítettebb, mint a test és a lélek minden bizalmassága. De most fel kellett nyitnom a regényt, s megtudtam, hogy Tamás ilyen fiókos szekrényben felejtette a pisztolyt — egy belga pisztolyt, így olvastam a regényben —, melyet nagybátyjától örökölt, aki külföldre költözött. Mit szólsz ehhez...?
   Azt feleltem, nincs ebben semmi különös. Az írói gondolkozás szerkezete néha megelevenít munka közben ilyen félig elfeledett emlékeket. Valér tudott a nagybácsiról, a fiókos szekrényről és a pisztolyról, s írás közben elhelyezte a regényben a kellékeket, mert szüksége volt mindenre.
   — Igen — mondta nyugtalanul. — De a pisztoly hatlövetű, és az egyik golyó hiányzik. Érted már?
   E pillanatban és is nyugtalankodni kezdtem.
   — Értem — mondtam. — S te ezt nem tudtad...?
   — Nem — mondta —, becsületemre mondom, nem tudtam.
   Most már emlékeztem én is a regényre. Igen, a regény végén Tamás, a regényhős, ottfelejt egy pisztolyt a fiókos szekrényben; egy pisztolyt, melynek hiányzik egyik golyója. S ez a hiányzó golyó a nyitja és magyarázata az egész regénynek. Ez a hiányzó golyó magyarázza meg Valér regényében Tamás, a regényhős sorsát. Ez a hiányzó golyó kiolt egyszer egy emberéletet, s ennek a halottnak emléke árnyalja be a regény hőseinek életét. Most már értettem; s megvallom, rosszul éreztem magam.

5.


Hát aztán elment Valér — mondta az író. — Többé nem is hallottam róla. Csak az újságban olvastam a múlt héten, hogy főbe lőtte magát. A lapok részletesen megírták öngyilkosságának körülményeit. Régimódi belga pisztollyal lőtte főbe magát, s a rendőri bizottság megállapította, hogy a hat lövedék közül kettő hiányzott. Ezt a kis részletet is megemlítették a lapok, mint érdekességet. S megírták, hogy a híres író egyetlen lövéssel ölte meg magát.
   Érted most már?
   Igazad van, én sem értem tökéletesen. Mikor ébren vagyok, nem értem. Véletlen, mondom, Valérnak rossz volt az idegzete, szeretett képzelődni. Ébren nem akarok hinni mindebben. De Pascal azt mondja — emlékezel arra a szívszorító és megható részre a Gondolatokban? —, hogy az élet világos, éber fele sem más, mint egyfajta álom, olyan, mint amikor az ember álmában azt álmodja, hogy álmodik... Sok tükör van mögöttünk, s mindegyikből integet felénk egyfajta torz és ismerős végzet... Mi az írás? Mi az élet? Mi az ébrenlét és mi az álom? Mi a világ és mi a képzelet? Írók vagyunk, az a dolgunk, hogy feleljünk e kérdésekre. Hiszed-e, hogy nemcsak az író alakítja a regény életét, hanem a regény is alakítja az író életét? Nietzsche szerint az örvény visszanéz arra, aki sokáig bámul az örvénybe... de ez már közhely. Lehet, hogy a regényhős egyszer visszanéz az íróra, aki felkeltette körülötte a mágikus létezés árnyait, s visszahat álomszerű sorsával az alkotó sorsára? Fegyvert nyom a kezébe annak, aki fegyvert nyomott a kezébe? Bosszút áll azon, aki elővarázsolta a semmiség alvilágából, s egyfajta életet és sorsot adott neki? Lehet mindez...? Nappal nem lehet, a kávéházban. De nappal és éjszaka között is van egyfajta térfogat... érted már? Ez a térfogat a mágia. Néha félek kissé ebben a másik világban.
   Elhallgatott. Rosszkedvűen mondta:
   Valami derűset kellene írni. Boldog emberekről, akiknek pénzük is van, s egy szép hajón utaznak narancsligetes partok felé. Valami ilyesmit. Az élet nem adja ezt nekem, az írónak, amúgy sem. De talán adja a mágia... Vagy azt hiszed, nincs olyan erős mágia a világon, amely boldogságot adjon az embernek? Pascal, aki kitűnő író volt, így hitte. Igaz — mondta sóhajtva —, el is pusztult harminckilenc éves korában.


Mágia

A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült:
Márai Sándor: Mágia; in: Mágia; Bp., Helikon, 2001. 237-244. o.
Aurin fantázia-irodalmi és -művészeti honlap
Utolsó változtatás: 2005. október 30.
e-mail, 1996-2005.