Ambrose Bierce

HAÏTA, A PÁSZTOR


Haïta szívében az ifjúság ábrándjainak helyét még nem foglalták el azok, amelyek a korral és tapasztalattal járnak. Gondolatai tiszták és derűsek voltak, mert élete egyszerű volt, és lelke nagyravágyás nélkül való. Együtt kelt fel a nappal, s indult, hogy imádkozzék Hasturnak, a pásztorok istenének szentélyében, aki meghallgatta őt, és kedvét lelte benne. Az áhítatos szertartás végeztével Haïta kitárta az akol ajtaját, s nyáját gondtalan lélekkel a rétre terelte; aludttejből és zablepényből álló reggelijét útközben fogyasztotta el, s néha meg-megállt, hogy leszakítson egy harmattól hűs bogyót, vagy igyék források vizéből, melyek a dombokból futottak le, a völgy ölén csörgedező patak felé, hogy vele együtt hömpölyögjenek tovább, ki tudja, merre.
   A hosszú nyári napokon, mialatt a juhok békésen harapdálták a jó füvet, amit nekik növeltek az istenek, vagy mellső lábaikat maguk alá húzva kérődztek, Haïta leheveredett egy fa árnyékába, vagy egy sziklára telepedett, és olyan édes hangokat csalt ki pásztorsípjából, hogy szeme sarkából néha egy percre megpillantotta az erdei isteneket, amint kidugják fejüket a csalitból, hogy jobban hallják; de ha egyenesen rájuk nézett, egyszeriben eltűntek. Ebből azt a jogos következtetést vonta le - mert ha nem akart olyan lenni, mint akármelyik birkája, gondolkodnia kellett a dolgokon -, hogy a boldogság kéretlenül is eljön, de aki töri magát utána, az rá nem talál soha. Haïta ugyanis Hastur kegyes jóindulatán kívül mindennél többre becsülte szomszédainak, az erdők és vizek félénk halhatatlanjainak nyájas érdeklődését. Napnyugtakor visszaterelte nyáját a karámba, megnézte, jól bezárta-e a kaput, aztán barlangjába tért, hogy pihenjen, és ábrándozzék.
    Igy telt az élete; egyik nap olyan volt, mint a másik, s változást csak az jelentett, ha viharok zengték valamelyik megsértett isten dühét. Ilyenkor Haïta megbújt a barlangjában, arcát kezébe rejtette, és imádkozott, hogy más ne bűnhődjék az ő bűneiért, és hogy a világ megmeneküljön a pusztulástól. Néha, mikor nagy esőzések voltak, és a folyó, medréből kilépve, arra kényszerítette őt, hogy megriadt nyáját a fennsíkra terelje, közbenjárt azokért, akik ott élnek a városban, mely - így hallotta - a síkságon terül el, messze túl a völgy kapuját őrző két kék hegyen.
    - Jóságos voltál, ó, Hastur - így imádkozott -, hogy lakóhelyemhez és karámhoz ilyen közel hegyeket adtál nekem, ahol én és nyájam menedéket találhatunk a vad áradat elől; de a világ többi részét, valami előttem ismeretlen módon neked magadnak kell megmentened, másként többé nem hódolok neked.
    És Hastur, mivel tudta, hogy Haïta olyan ifjú, aki állja a szavát, megóvta a városokat, és a tengerbe terelte a vizeket.
    Így élt, mióta csak az emlékezetét bírta. Nem is nagyon tudta elképzelni a létezés semmi más módját. A szent életű remete, aki a völgy másik végén lakott, egy teljes órányira tőle - s akitől az óriási városok történetét is hallotta, a városokét, ahol úgy élnek az emberek (szegény párák!), hogy még csak bárányaik sincsenek -, nem mondott semmit azokról az ősi időkről, amikor - így okoskodott - minden bizonnyal ő is olyan picike és gyámoltalan volt, akár egy kis bárány.
    Az elmélkedése során, melyeket ezekről a rejtelmekről és csodákról folytatott, meg arról az iszonyú változásról, az útról a csend és bomlás világába, melyet - ezt egész biztosan tudta - egyszer neki is meg kell tennie, mint szeme előtt tette a nyáj oly sok juha, s amit megtesz minden élőlény, kivéve a madarakat... nos, ezeknek az elmélkedéseknek során döbbent rá Haïta először, milyen nyomorult és kilátástalan is a sorsa.
    - Feltétlenül szükséges - mondta -, hogy tudjam, honnan jöttem és hogyan; mert miként is töltheti be feladatát az ember, ha abból, ahogy rábízták, nem következtethet valódi tartalmára? És miféle elégedettség lehet osztályrészem, ha nem tudom, meddig élvezhetem? Talán mielőtt újra felkel a nap, átváltozom, és akkor mi lesz a nyájjal? Csakugyan, és mi lesz velem?
    Mindezeken elmélkedve Haïta komor lett és rosszkedvű. Többé nem szólt nyájához vidáman, nem rohant fürgén Hastur szentélyébe. Minden szélfúvásban ártalmas istenek suttogását hallotta, akiknek létezését észre se vette eddig. Minden felhő szerencsétlenség hírét hordozó baljós előjel volt, s rémek népesítették be a sötétséget. Ha pásztorsípját ajkához illesztette, nem dallam fakadt róla, hanem gyászos sikoly; az erdei és parti szellemek már nem tolongtak a bozót végében, hogy hallják, inkább elfutottak a hangok elől, s útjukat rebbenő levelek és meghajló virágok mutatták. Haïta ébersége lankadt, és sok báránya elbitangolt vagy el is veszett a hegyek közt. Ami maradt, jó legelő híján az is ösztövér lett és beteg, mert nem keresett nekik jó füvet, hanem puszta szórakozottságból nap nap után ugyanarra a helyre terelte őket, s közben töprengett életen és halálon - a halhatatlanságról nem tudott.
    Egy nap, ahogy szabadjára engedte legsötétebb gondolatait, egyszerre felugrott a szikláról, melyen addig ült, és elszántan felkiáltott: - Nem könyörgök tovább a tudásért, melyet megtagadtak tőlem az istenek. Nekik legyen rá gondjuk, hogy ne ártsanak nekem. Én elvégzem kötelességemet olyan jól, ahogy csak tudom, és ha hibázom, szálljon az ő fejükre.
    S amint beszélt, egyszerre vakító fény hullott rá, úgyhogy felnézett, mert azt hitte, napfény tört át az ég hasadékán; de nem voltak felhők az égen. Alig egy kartávolságnyira tőle gyönyörű szűz állt. Olyan csodaszép volt, hogy lába előtt a virágok lemondóan zárták be kelyhüket, és alázatuk jeléül fejet hajtottak előtte; olyan bűbájos volt, hogy a zsivajgó madarak két szeme köré sereglettek, s majdnem megmártották benne szomjas csőrüket, a vadméhek pedig ott dongtak ajka körül, és olyan ragyogás áradt belőle, hogy a tárgyak árnyéka sugarasan futott szét a lábfejétől, s mozdult odább, ahogy lépett a lány.
    Haitát elbűvölte. Az ifjú felemelkedett, hódolattal térdre hullott előtte, s a szűz a pásztor fejére tette a kezét.
    - Jöjj - mondta olyan hangon, melyben a nyáj minden csengettyűjének zenéje ott csilingelt. - Jöjj, nem kell hódolnod nekem, hisz nem vagyok istennő, de ha igaz és engedelmes leszel, veled maradok.
    Haïta megragadta a leány kezét, elrebegte örömét és háláját, felemelkedett, s ott álltak kéz a kézben, és mosolyogtak, egymás pillantásában elmerülve. Az ifjú hódolattal és elragadtatással nézte a lányt, s így szólt hozzá: - Kérlek, bájos szűz, mond meg, ki vagy és honnan jöttél, s miért?
    E pillanatban a lány figyelmeztetően az ajkához emelte az ujját, s távolodni kezdett. Szépsége szemmel láthatóan megváltozott, s a pásztor megremegett a félelemtől, nem is tudta, miért, hisz a szűz most is gyönyörű volt. A tájat sötétbe borította egy irdatlan árnyék, mely a keselyű gyorsaságával söpört végig a völgyön. A homályban a szűz alakja elhalványodott, bizonytalan körvonalúvá vált, és szava távolról hallatszott, amint fájdalmas szemrehányással a hangjában megszólalt: - Vakmerő és hálátlan ifjú! Hát ilyen hamar el kell, hogy hagyjalak? Nem tudsz mást tenni, azonnal el kell tépned az örök kötést?
    Haïta leírhatatlan bánattal hullott térdre, és könyörögve kérte, hogy ne menjen el... felugrott, és kutatta a sűrű homályban... körbefutott, hangosan hívta őt, de minden hiába. Látni nem látta többé a lányt, de a homályból még hallotta szavát a pásztor. - Hiába kutatsz utánam, azzal nem nyerhetsz vissza. Végezd a kötelességed, hűtlen pásztor, vagy nem látsz többé soha.
    Leszállt az éj; a hegyekben farkasok üvöltöttek, és a megrémült nyáj Haïta lábaihoz gyűlt. A pillanat szorításában a pásztor megfeledkezett csalódásáról, nyáját az akolba terelte, s miután rendbe hozta a szentélyt, őszinte szívvel hálát mondott Hasturnak, amiért megengedte, hogy megvédje a nyáját; aztán barlangjába tért, és elaludt.
    Mikor Haïta felébredt, a nap már magasan járt, és besütött a barlangba, káprázatos dicsfénnyel árasztva el a szerény hajlékot. És a pásztor mellett ott ült a lány. Rámosolygott az ifjúra, olyan mosollyal, mely mintha csak pásztorsípjának láthatóvá lett muzsikája volna. A pásztor szólni sem mert: attól félt, újra megbántja őt, mint előző alkalommal, hisz fogalma sem volt, mit szabad mondania.
    - Mivel elvégezted a kötelességed a nyáj körül - szólalt meg a leány -, és nem felejtettél el köszönetet mondani Hasturnak, amiért megóvott a sötétség farkasaitól, újra eljöttem hozzád. Akarsz-e engem társadul?
    - Ki ne akarná, hogy vele maradj örökre? - felelte Haïta. - Ó! Ne hagyja el engem többé soha, míg... míg... meg nem változom, és nem leszek egészen csendes és mozdulatlan.
    Haitának nem volt szava a halálra.
    - Igazán, úgy szeretném - folytatta -, ha te is férfi lennél, hogy birkózhatnánk, versenyt futhatnánk, és soha el nem unnánk egymás társaságát.
    E szavaknál a szűz felállt, és kiment a barlangból, Haïta pedig, amint felugrott illatos ágakból vetett fekhelyéről, hogy utána rohanjon, és visszatartsa őt, megdöbbenve látta: odakinn ömlik az eső, és a völgy ölén futó patak már ki is lépett medréből. A nyáj rémülten bégetett, mert az áradat már elöntötte az aklot. És veszély leselkedett a távoli síkság ismeretlen polgáraira.
    Sok nap telt el, míg Haïta újra látta a szüzet. Egy napon épp visszatérőben volt a völgy másik végéből: juhtejet, zablepényt és mindenféle bogyót vitt oda a szent életű remetének, aki túlságosan öreg és gyenge volt már ahhoz, hogy élelmet szerezzen magának.
    - Szegény öregember! - monda hangosan, amint hazafelé baktatott. - Holnap újra elmegyek, és elhozom a hátamon a saját barlangomba, ahol gondját tudom viselni. Minden bizonnyal érte történt, hogy Hastur felnevelt engem ennyi éven át, és hogy erőt és egészséget ad nekem.
    S amíg beszélt, az ösvényen, csillogó ruhába burkolva szembejött vele a szűz, s oly édesen mosolygott, hogy a pásztornak elállt a lélegzete.
    - Íme, ismét jövök - mondta -, hogy veled maradjak, ha most befogadsz engem, mert más nem akar befogadni. Talán már tanultál egy kis bölcsességet, és hajlandó vagy elfogadni engem úgy, ahogy vagyok, s nem bánod, ismersz-e eléggé, vagy sem.
    Haïta a leány lába elé vetette magát. - Gyönyörű lány - kiáltott fel -, ha leszel oly kegyes, és elfogadod szívem és lelkem minden hódolatát, amit Hastur szolgálata meghagy nekem, ez a hódolat örökre a tiéd. De jaj! Te önfejű vagy és kiszámíthatatlan. Lehet, hogy mire újra felkel a nap, megint elveszítelek! Ígérd meg, kérve kérlek, hogy ha tudatlanságomban netán megbántanálak, akkor is megbocsátasz, és mindig velem maradsz.
    Alig jutott mondanivalója végére, mikor egy falka medve tört ki a hegyekből, s izzó szemekkel, tátott szájjal, vöröslő torokkal rohantak feléje. A szűz alakja ismét elenyészett, a pásztor pedig megfordult, és futott, hogy mentse az életét. Meg sem állt, míg vissza nem ért a szentéletű remete kunyhójába, ahonnan elindult. Sietve elreteszelte az ajtót a medvék elől, aztán a földre vetette magát, és zokogott.
    - Fiam - szólalt meg a remete nyughelyéről, melyet Haïta aznap reggel vetett neki friss szalmából -, zokogni a medvék miatt: ez nem vall rád; mondd el, miféle bánat ért, hogy az aggkor bölcsesség adta írral gyógyíthassa az ifjúság sebeit.
    Haïta mindent elmondott neki: hogyan találkozott háromszor a tündöklő szűzzel, és hogyan hagyta az mindháromszor magára őt. Részletesen elbeszélt mindent, ami közöttük történt; nem hallgatott el egyetlen szót sem.
    Mikor befejezte, a szent életű remete csendben maradt még egy pillanatig, majd megszólalt:
    - Fiam, figyelmesen végighallgattam történeted, és a szüzet ismerem. Magam is találkoztam vele, mint annyian. És tudom, hogy a neve Boldogság, de erről kérdezősködni sem enged. Megmondtad neki az igazat, azt, hogy önfejű, mert olyan feltételeket szab, amelyeknek nem tud eleget tenni az ember, és az eltévelyedőt távozásával bünteti. Mindig váratlanul érkezik, s faggatni nem szabad. A kíváncsiság egyetlen megnyilvánulása, a kétkedés egyetlen jele, a bizalmatlanság egyetlen szava, s már el is tűnt! Mennyi ideig volt nálad egy-egy alkalommal, mielőtt elillant?
    - Egyetlen rövid pillanatig - felelte Haïta, és a vallomásnál a szégyen arcába kergette a vért. - Mindig elűztem őt az első pillanatban.
    - Szerencsétlen ifjú! - mondta a szent életű remete. - Ha nem vagy ilyen oktalan, két pillanatig is veled maradhatott volna.

Kada Júlia fordítása


Haïta, a pásztor
A mű eredeti címe: Haïta the Shepherd

A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült:
Ambrose Bierce: Haïta, a pásztor; in: Bagoly-folyó; Európa, Bp., 1985; 27-33. o.
Aurin fantázia-irodalmi és -művészeti honlap
Utolsó változtatás: 2008. február 10.
e-mail, 1996-2005.