Chrétien de Troyes

LANCELOT — A KORDÉ LOVAGJA
(részlet)


A Kordé Lovagja megérkezik Magyarországra

Későn érkezik Magyarországra a Lancelot, mégis, a nagy európai kulturális egység korából, a latin 12. századból, mintha egy szempillantás alatt érne ide, a 21. század hajnalára. És jókor érkezik. A kultúra mai mozgásai meglepő aktualitást kölcsönöznek a középkor megismerésének. Elit- és tömegkultúra bizonyos fokú egymásbafonódása, az univerzalizmus eszméinek térhódítása, egyfajta kétségtelen brutalitás-kultusz jelenléte (és sokszor szégyellve titkolt vágyak az egyszerű és tiszta érzések, no meg a misztikum iránt), ugyanakkor új médiumok megjelenése (annak idején a Könyv töltötte be azt a forradalmi, egyben kissé mitikus szerepet, amit most az Internet…) az egyszerre meglévő optimista lendület és a világ végétől való félelem mind olyan párhuzam, melyek a mi számunkra talán befogadhatóbbá teszik ezt a kultúrtörténeti időszakot. Reneszánsz, barokk és klasszicizmus előtti szöveget tart kezében az olvasó. Az európai „akadémikus” hagyományban egy ideje nem-szabályosnak tartott, mert burjánzóan gazda és izgalmas irodalom az, melynek legnagyobb alkotója, Chrétien de Troyes, most érkezik meg hozzánk: A Kordé Lovagja a második magyarul megjelenő Chrétien-regény. Reméljük, hogy a romanista szakma összefogásának köszönhetően minél hamarabb teljes kiadásban nyújthatjuk át az olvasóknak ezt a régi, de számunkra most születő klasszikust.

Sashegyi Gábor



(Az eljövendő temető)


   Nyomban megfordul a lovag,
útjára indul sebesen,
s mögötte egy lépésre sem
marad le a szűz; vágtatnak,
erdőn-mezőn át haladnak.
Elhagyta már delet a nap,
amikor a hölgy s a lovag
egy csodás vidékre talál,
hol magányos kolostor áll,
mellette sírkert, temető –
magas fala zord sziklakő.
A lovag bölcs, nemes módon
cselekszik, belép az ódon
templomba, s halk imába fog.
Lovát tartva, a lovagot
a szép hölgy odakint várja.
Hogy véget ért imádsága,
és elhagyja a templomot,
üdvözölve a lovagot
egy vén szerzetes lép elő.
Kéri őt szíves, illendő
szóval a lovag: mondja el,
e kőfal itt mit takar el?
Szól a szerzetes: „Temetőt
kerít e kőfal” – mire őt
a lovag most erre kéri:
„Vezess hát oda, Mennybéli
Urunk szent nevére kérem.”
„Szívesen” – szól ez, s oly szépen
vésett sírkövekhez viszi,
mikhez mérhető a messzi
gazdag Pamplónáig nincsen:
egy-egy név áll mindegyiken –
azoké, kiket vár mélyük.
Kibetűzve jelentésük,
a lovag ily sorokra lel:
„Itt majd Gauvain nyugszik, e hely
Louis-t várja; s Yvaint ez itt.”
Olvashatta még neveit
sok híres, vitéz lovagnak
e földről is, és kik laknak
távoli, messze vidéken.
Talál még egy hófehéren
fénylő márványszarkofágot,
mely felülmúl minden mást ott,
oly szép s gazdag díszítése.
Szól a baráthoz: „Mi végre
állnak körben e sírhelyek?”
Érkezik, ím, a felelet:
„Láttad, mit véstek a kőre,
s ha jól olvastál belőle,
tudnod kell, hogy mit üzennek.”
„Szólj tehát arról, mi ennek,
itt e legnagyobbnak titka.”
Így a remete: „Oly ritka,
becses sír ez, melynek párját
égen-földön nem találnád,
bár ha örökké keresnéd,
mert ezt oly szépre metszették,
kívül-belül oly csodásra,
hogy nem volt és nem lesz párja.
De ne törődj vele sokat,
hűtsd le kíváncsiságodat,
mert belülről nem láthatod,
hisz ahhoz, ím e kőlapot
kéne leemelni róla,
és ez bizony kemény próba
még hét erős, markos, bátor
embernek is a javából.
Hallgasd, mint szól felirata:
»Ki majd egyedül, egymaga
emeli fel e kőlapot –
az lesz, aki választatott
szabadítónak, vigasznak,
mindazoknak, kiket rabnak
vittek azon furcsa, messzi
földre, ahonnan még senki,
egyetlen lélek sem tért meg,
mert csak a helybeli népek
járhatnak ott át szabadon
kapun és határvonalon.«”
Amint ezt a lovag hallja,
a kőhöz lép, megragadja,
és a súlyos márványlapot,
mint valami kis kavicsot,
úgy emeli fel egymaga.
Elakad a barát szava,
döbbenten néz a látványra,
nem emlékszik ily csodára,
mióta járja e földet;
majd szól: „Uram, nagy örömnek
nyitná forrását szívemben,
ha nevét adná ismernem.”
„Lehetetlent kér, hitemre”
– szól az. „Mily kár – felel erre
az ősz hajú, vén szerzetes –,
mert ha megmondaná, nemes,
lovagi mód cselekedne,
s bizony, hasznára lehetne.
Hol van, mondja hát, hazája?”
„Lovag vagyok, mint azt látja,
és Logres-nak földjén születtem,
de több szó erről ne essen;
inkább mondja el, e díszes
sírban ki nyugszik majd?” „Híres,
bátor lovag. Az, ki majdan
kiszabadítja a bajban,
nehéz gondban sínylődőket
onnan, honnan el nem szökhet
senki fia.” Indul immár,
és a hölgyhöz, aki kinn vár,
a vitéz lovag visszatér.
Kikíséri őt a fehér
hajú, meglepett, vén barát,
és míg tartja a hölgy lovát,
hogy felszálljon a nyeregbe,
mindent elmond neki rendbe,
mi odabent történt, s kéri,
ha tudja, mondja el néki,
hogy hívják e hős lovagot.
De a lány mást nem mondhatott:
ő sem tudja, mi a neve,
de azt jól tudja, hogy eme
vitéz lovagnál nincs bátrabb
embere a nagy világnak.

   Így szólt a lány, s indul végre,
hogy a lovagot beérje.
Amint a szűz elvágtatott,
ím, elérik a templomot,
akik a nyomukban járnak,
s szól az ősz hajú barátnak
az idős lovag ekképpen:
„Uram, szóljon, ez ösvényen
nem látott egy jó lovagot,
ki egy nemes hölgynek adott
kíséretet?” Szól a barát:
„De bizony itt volt, erre járt,
s ezt örömmel mondom nektek,
mert e lovag dicső tettet,
páratlan csodát vitt végbe:
a márványsír tetejére
tett nagy követ, mintha pehely
lenne csak, úgy emelte fel.
Elindult, hogy a királynét,
S vele mind, kit bánat, kár ért,
megsegítse a nagy bajban –
hisz ön is olvasta gyakran,
mint szól a kövön az írás.
Ilyen lovag, tudom, nincs más,
anyától született, sehol.”
Hogy ezt hallja, korholva szól
fiához az apja: „No hát,
mit szólsz, fiam, ki ily csodát,
ily nagy tettet véghez vihet,
vajon mily hős lovag lehet?!
Te tévedtél, lásd be tehát.
Még ha Amiens városát
adták volna is cserébe,
nem hagytam volna, hogy véle
bármiként is megverekedj;
csak épp túl sokat kérkedett
nyelved, amíg meggyőzhettünk.
Most hát jobb lesz hazamennünk,
őrültség követni őket.”
„Igazat adok már önnek
– szól a fiú –, bíz’ bolondság,
hebehurgya oktalanság
tovább járni a nyomukban.”
Azzal megfordulnak nyomban,
s ezt bölcsen tették, úgy hiszem.
Eközben a hölgy sebesen,
fürgén vágtat, s hogy beéri,
a lovagot egyre kéri:
mi a neve, árulja el.
Addig, míg az így nem felel:
„Megmondtam, Arthurt szolgálom,
s Isten, mennybéli királyom
nevére esküszöm, nevem
nem tudja meg.” Reménytelen
helyzetét hogy a hölgy látja,
kéri: engedné útjára.

   Elmarad hát tőle a hölgy,
de a lovag, míg csak a völgy
fái közé nem ér az est,
célja felé tart egyenest.


Vaskó Péter fordítása


Lancelot — A Kordé Lovagja (Le Chevalier de la Charrete)

A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült:
Chrétien de Troyes: Lancelot — A Kordé Lovagja;Bp., Palimpszeszt Kulturális Alapítvány, 1999. 65-71. o. (1830-2014 sorok.)
Aurin fantázia-irodalmi és -művészeti honlap
Utolsó változtatás: 2005. október 30.
e-mail, 1996-2005.