Borges éppúgy, mint Tlön filozófusai, felfedezte a metafizikában rejlő irodalmi lehetőségeket; az olvasó kétségkívül emlékezik arra a pillanatra, amikor maga is meglepve tapasztalt hasonló érzést Leibnitz, Condillac vagy Hume írásainak egy-egy oldalán. Az irodalom azonban továbbra is a puszta valóságba merült közönséghez szól, és a tettek és szenvedélyek közismert világát sokszorozza. Ám a szükségeket utólag szoktuk érezni; akkor, amikor már megvan az is, ami kielégítheti. Az elágazó ösvények kertje¹ megteremti és kielégíti az irodalom és a gondolkodás irodalmának szükségét.
   Az igaz, hogy a gondolatnak — ami találékonyabb, mint a valóság, hiszen többféle valóságot is kitalált, csak hogy egyet megmagyarázzon — vannak olyan irodalmi előzményei, melyek aggasztóak lehetnek. De Borges e kísérleteinek előzményei nem az olyan költemények hagyományában keresendők, mint a De rerum natura, The recluse, Prometheus unbound vagy Religion et religions, hanem a filozófia legnemesebb hagyományában és a detektívregényekben.
   Lehet, hogy a detektívműfaj nem alkotott egyetlen művet sem. De létrehozott egy eszményt: a cselekmény kitalálásának, alaposságának, eleganciájának (abban az értelemben, amit a matematika kölcsönöz az „elegancia” szónak) az eszményét. Kiemelni a szerkezet fontosságát: talán ez e műfaj jelentősége az irodalomtörténetben. Más oka is van annak, hogy most a detektívművekről beszélek — az exciting quality (and very excellent quality it is) —, amelyre mindig törekednek e műfaj szerzői, és amelyet más műfajok írói el szoktak felejteni (aziránti igyekezetükben, hogy érdemes műveket alkossanak, akkor is, ha azokat érdemes közönség olvassa), de amelyet Borges tökéletesen megvalósít.
   Nem kétséges, hogy Henry James ragyogó novellákat írt az írók életéről, hogy Kafka rémálmai a végtelen halogatásról és a hierarchiákról nem fognak feledésbe merülni, és hogy Paul Valéry kitalálta M. Teste urat, a költői alkotás problémáinak a hősét. De e problémák sohasem álltak a novella érdeklődésének középpontjában. Ez a könyv témái alapján, illetve, ahogy tárgyalja őket, új műfajt teremt az irodalomban, vagy legalábbis megújítja és kibővíti az elbeszélő műfajt.
   Három alkotás fantasztikus elbeszélés, egy detektívtörténet, a többi pedig négy pedig formáját tekintve kitalált könyvekről és szerzőkről szóló kritikai jegyzet.² Rögtön kiemelhetjük e jegyzetek néhány általános erényét. Éppúgy, mint a novellák, a regények fölött álnak: a szerző szemében azért, mert szelleme nem időzik el ötszáz vagy ezer oldalon át (megfeledkezve az alkotásról) egy olyan „gondolat fölött, melynek szóbeli kifejezése pár percben belefér”; az olvasó szemében pedig azért, mert a figyelemnek egy változatosabb gyakorlását igénylik, és azért, mert megakadályozzák, hogy az olvasás csak egy alváshoz szükséges szokássá fajuljon. Továbbá a szerző számára lehetővé teszik azt is (ami a regényekben és novellákban nehezen megvalósítható), hogy gondolatait több szemszögből vizsgálja, bírálja, s hogy különböző változatokat javasoljon és cáfolja őket.
   Barátaimmal beszélgetve felfedeztem néhány tévedést azzal kapcsolatban, hogy mi valódi, illetve kitalált ezekben a jegyzetekben. Sőt: ismerek valakit, aki megvitatta Borgesszel a Közelítés Almotászimhoz című írást, és miután elolvasta, megrendelte könyvárusától Mir Bahadur Ali regényét, a The Approach to Al-Mutasimot. És ez a valaki nem volt különösebben rest: egy hónap sem telt el a mű megvitatása és elolvasása között. Ez a hihetetlen valószerűség, ami a fantasztikus elemekre épül, és ami épp az ellenkezőjét bizonyítja annak, amit az olvasó tud, egyrészt annak köszönhető, hogy Borges nem csak egy újféle novellát talál ki, hanem meg is változtatta a műfaj konvencióit; másrészt kitalált könyvei ellenállhatatlanul csábítanak, és azt a jogos, titkos vágyat táplálják bennük, hogy ezek a könyvek léteznek.
   Néhány konvenció a tehetetlenségből alakult ki: megszokott dolog és általában biztonságot is ad, hogy a regényekben nincs kritikai apparátus; megszokott, hogy minden szereplő kitalált személy (hacsak nem történelmi regényekről van szó). Más konvenciók — egy vagy több szereplők által elmesélt történet, a lakatlan szigeten talált napló — talán azelőtt szándékosan arra a célra szolgáltak, hogy növeljék a valószerűséget; ma pedig arra szolgálnak, hogy az olvasó rögtön tudja, hogy regényt olvas, és hogy a szerző bevihesse saját nézőpontját az elbeszélésbe. Borges ezekben a novellákban olyan eszközöket használ, amiket még soha, vagy szinte soha sem használtak novellákban és regényekben. Lesznek, akik kétségbeesésükben, hogy elméjükben valami változást kell eszközölniük, segítségül hívják a műfajok elkülönítését ez ellen a kitalált történetekben beállt változás ellen. Nem lehet a műfajok elkülönítését, mint abszolút igazságot elfogadni, ugyanis az természetes és végleges műfajok létezését feltételezi, és azt, hogy egy rövid korszak egyszer s mindenkorra felfedezte-e, hogy a végtelen jövőnek milyen formában kell kifejeznie magát. De, mint gyakorlati igazság, figyelemre méltó, ugyanis, ha a költők pusztán szonetteket írnak, és nem olyan szonetteket, melyek egyben rokon gondolatok szótárai is, akkor valamivel nagyobb lesz annak a lehetősége, hogy kevesebbet tévedjenek. Ehhez járulhat az is, hogy egy műfaj kitalálása vagy módosítása, és az utána következő tapasztalat, mely elengedhetetlen ahhoz, hogy azt jól gyakoroljuk, nem egyetlen írónak, hanem írók több generációjának összetett feladata vagy sorsa. A kezdő nem valami konkrét cselekményt igyekszik megalkotni: irodalmat igyekszik teremteni; azok az írók pedig, akik mindig új formákat keresnek, többnyire fáradhatatlan kezdők. Borges azonban higgadt mesterfogással oldotta meg több nemzedék írói feladatát. Új novelláiban semmi sem felesleges (és nem is hiányzik), mindent a téma követelményinek rendel alá (nincsenek merész rendbontások benne, melyek bármilyen írást modernné tesznek, de egyben öregítenek is). Nincs egyetlen hiábavaló sor sem. A szerző sosem magyaráz egy-egy gondolatot azután, hogy az olvasó már megértette. Bölcs és finom igyekezet van benne: a leghatékonyabban kihasználja az idézeteket, a szimmetriákat, az neveket, a műjegyzékeket, a lábjegyzeteket, az asszociációkat, az utalásokat, a valódi és kitalált szereplők, országok és könyvek kombinációját. Pierre Ménard műveinek jegyzéke nem szeszélyes vagy egyszerűen szatirikus felsorolás, nem egy maroknyi irodalmár számára érthető tréfa, hanem Ménard kedvenceinek története: az író legfőbb életrajza, legtakarékosabb és leghűebb portréja. A valódi és kitalált szereplőknek — egyrészről Martínez Estrada, másrészről Herbert Ashe vagy Bioy Casares —, helyek — mint Uqbar és Ardogué — és könyvek — mint The Anglo-American Encyclopedia és Tlön Első Enciklopédiája — a kombinációi segítik annak az országnak a létrehozását, ahol Berkeley érveit talán vitatni lehetett volna, de kétségbe vonni nem,
   és segítik azt is, hogy az olvasók fejében létrejöjjön egy hihető kép.
   Borges e kísérleteit talán valamely műelemző majd játéknak minősíti. Vajon azt akarja ezzel kifejezni, hogy nehezek; hogy előre megfontoltan, ügyesen íródtak; hogy szemérmesen tárgyalják a mondattani hatásokat és emberi érzelmeket; hogy nem folyamodnak a gyermekkínzás retorikájához, ami ellen Ruskin kelt ki, vagy a kutyakínzás retorikájához, amit Steinbeck gyakorol? Vagy talán arra céloz, hogy méltóbb irodalom is? Esetleg meg lehetne kérdezni, hogy a szellem művei kevésbé méltóak-e, mint a véletlen művei, vagy, hogy a valóság bemutatása kevésbé komoly-e, mint egy szerelmes pár vágyainak és hangjainak bemutatása. Vagy talán az ellen az eretnekség ellen kiált, hogy ilyen komoly problémákat valaki irodalmi formában tárgyalja? Talán mindez a művészet általános és sajnálatos megvetéséhez vezet.
   A sorozat legnarratívabb (és az egyik legköltőibb), legvilágosabb stílusú novellája az, amit Borges utoljára írt: Az elágazó ösvények kertje. Egy detektív történetről van szó, nyomozók nélkül, Watson nélkül és a műfaj egyéb akadályai nélkül, de azzal a talánnyal, meglepetéssel, megoldással, amit különösen a detektívnovelláktól várhatunk el, de nem mindig kapunk meg. Továbbá úgy gondolom, hogy a Körkörös romok ragyogó formájával tűnik ki, hogy a Pierre Ménard, a Don Quijote szerzője a legtökéletesebb darab, és hogy a Tlön, Uqbar, Orbis Tertius a leggazdagabb. Érdemes lenne leltárt készíteni ennek a könyvnek a termékenységéről, a felvetett problémákról, a cselekményekről, a nyelvi alapokról, a valóság és idő értelmezéseiről. 1
   Ami a stílust illeti — felesleges dicsérni —, meg kell magyarázni a fejlődését, és még inkább (Ménard-t követve) megpróbálni Borges jelenlegi mondattani szokásairól egy tanulmányt készíteni. De ezek a témák meghaladják ennek az írásnak a lehetőségeit.
   Talán egy turista vagy egy szórakozott helybeli kideríti majd, hogy „reprezentatív”-e az a könyv. Azok a kutatók, akik ezzel a szóval hozakodnak elő, nem törődnek bele, hogy minden művet megfertőz a kor és a hely, ahol megjelenik; akárcsak a szerző személyisége. Ez a determinizmus örömet szerez nekik; számukra ennek megállapítása az olvasás értelme. Néhány esetben nem követik el azt a naivságot, hogy azzal foglakoznak, amit egy könyv mond; hanem azzal foglakoznak, amit az — a szerző szándéka ellenére is — tükröz: elég rápillantani a logaritmustáblázatra, máris betekintést nyernek a lélekbe. Általában a politikai, társadalmi és érzelmi tényekkel foglakoznak; tudják, hogy, egyetlen hír többet ér minden műalkotásnál, és valódi ellenszenvet éreznek az irodalom és a gondolkodás iránt. Összetévesztik az irodalom tanulmányozását a turizmussal: minden könyvnek Beadeker-szerűnek kell lennie. De miféle Beadekernek! Ritmustalannak és olyannak, ami azt a nornát követi, hogy egy művész, aki valamire is tartja magát, sohase ereszkedik le odáig, hogy magyarázkodjon, és azt, hogy a szerző arra törekszik, hogy Whitman legyen, hogy Guillaume Apollinaire, hogy Lorca legyen és hogy erős személyiséget tükrözzön. És miféle regények! Olyan szereplőkkel, akik intézmények, mint például Mister Dollár, aki előnyös formában céloz a külföldi kapitalizmusra. Ebben az irányzatban közrejátszanak a fasiszta eszmék (amelyek régebbiek, mint az ilyen nevű párt), miszerint a lokalizmusokat kell ápolni, mert bennük rejlik a bölcsesség, és egy falu lakói jobbak, boldogabbak, tisztábbak, mint a városok lakói, magasabb rendű az egyszerű a bonyolultnál, a szenvedély az észnél, valamint az a gondolat, hogy minden irodalmár legyen földműves, vagy még inkább a föld terméke (az irodalmi pályának kezdete és tökéletesítése kemény áldozatokat követel: fel kell fedezni egy olyan települést, melyet még egy szerző sem foglalt le, s ott kell megszületni és szívósan élni!). Ezt a tendenciát erősíti még az irodalmi sors is, ami e földrész néhány őserdejének jutott, és a túlzott tekintély, melyet a vidék kivívott városokban és külföldön is (ahol, mint pampát, vagy éppen mint pampákat ismerik). A pampából csak a hosszú utazás és még néhány kényelmetlenség maradt. A nagy erdők és az amerikai régészet peremén vagyunk. Kérkedés nélkül azt hiszem, hogy csalódnunk kell a folklórunkban. Nekünk a legjobb hagyományunk a jövő országa. Ebben hitt Rivadavia, Sarmiento és mindazok, akik létrehozták a köztársaságot. Legyünk pártatlanok és logikusak: egy rövid múlt nem teszi lehetővé a hibák nagymértékű felhalmozását, amit később igazolni kellene. Mi lemondhatunk arról a provincializmusról, amiben néhány európai ország szenved. Természetes, hogy egy franciának a francia irodalom az irodalom. Egy argentinnak az a természetes, ha a világ minde jó irodalma az irodalom. Ebben a kultúrában, ahol William James, Bernard Shaw, Wells, Eça de Queiroz, Russel, Croce, Alfonso Reyes, Paul Valéry, Julien Benda, Jorge Luis Borges dolgozott és dolgozik, továbbá hozzá tartozó lehetséges és talán hamarosan megvalósuló Argentínában ez a könyv reprezentatív.

(1942)

Calvoné Horányi Enikő fordítása

¹ Borges e kötetének minden írása olvasható magyarul. Az életmű-sorozat első kötetében (A halál és az iránytű, elbeszélések, Bp., Európa, 1998) egy kivétellel mindegyik megtalálható. A Közelítés Almotászimhoz az életmű-sorozat második kötetében (Az örökkévalóság története, esszék, Bp., Európa, 1999) Al-Mu'taszim nyomában címmel jelent meg. [Aurin]

² Az előszóban Borges a fantasztikus novellák között említi a Pierre Ménard, a Don Quijote szerzője címűt is. Ménard szándéka fantasztikus, de fantasztikus Tlön és a Közelítés Almotászimhoz is. Nem látom okát annak, hogy az egyiket itt említsük, a másikat pedig ne. A kritikai jegyzetek közé sorolom, mert nyilvánvalóan egy nem létező műhöz fűzött irodalmi kommentár.