Uhrman Iván

MÍTOSZ ÉS HORROR KÖZÉPFÖLDÉN


1.

A tündérmesék, mítoszok világa a legkomplexebb világ. A legmagasztosabbtól a legtriviálisabbig, a legfelemelőbbtől a legirtózatosabbig, a legvonzóbbtól a legtaszítóbbig minden belefér, s mindennek bele is kell férnie. Tolkien, aki meghatározó jelentőségű esszét írt a tündérmesékről, természetesen tisztában volt ezzel. „A tündérmesék birodalma határtalanul széles, mélységesen mély és korlátlanul magas is egyben, és sok-sok mindent rejt magában:...és persze veszélyt is, mely mindig s mindenütt jelen van...” – írja. [1] S pár oldallal odébb konkrétabban is: „...ott a tündéreken és manókon kívül törpék, boszorkányok, koboldok, óriások és sárkányok is vannak...” [2]
   Itt csak tündérmesékről van szó, de mi a tolkieni életmű egészének ismeretében már jóval inkább a mitikus történetek jellemzőjeként kell, hogy ugyanezt hangsúlyozzuk.
   A Káosz, a Sötétség erői nélkül semmiféle mitikus világ nem képzelhető el. [3] Ez viszont a mitikus történetek, s kivált a szépirodalmi céllal készültek esetében azzal jár, hogy ezekben elkerülhetetlenül meg kell jelennie a horrornak, melyet maga Tolkien nevez esztétikai minőségnek. [4]

2.

Tolkient nem szokás „horrorírónak” nevezni. Bizonyára egyetlen kiadónak nem jutott volna eszébe úgy reklámozni őt, mint – részben célkitűzéseit is osztó – kortársával, Lovecrafttal tették első magyarországi megjelenésekor: hogy az volt a maga korában, ami ma Stephen King. [5] Ami persze nem is lett volna jogos, ahogyan Lovecraftról szólva sem volt az. S ezzel nem Stephen Kinget kívánjuk leszólni, hiszen az is érdembeli írói program, ha valaki egyszerűen a félelem lelkiállapotának valamennyi lehetséges motivációját és megnyilvánulását kívánja feltérképezni és megjeleníteni. Tolkien azonban ennél sokkal többre vállalkozik. Arda mitikus világának megteremtésével ugyanis egyben saját korát, saját civilizációját relativizálja (olyan időpontban, amikor az még javában elbizakodott önmaga abszolutizálhatóságában), s veti egybe a maga által megálmodottal.
   Hasonlót cselekedett voltaképpen Lovecraft is, csakhogy ő sokkal pesszimistább. Az ő szemében az egész emberi civilizáció csupán egy mérsékelten fejlett, s ráadásul pillanatnyi érvényű epizódját jelenti a Föld és a világmindenség képtelenül hatalmas dimenziójú történetének; s ha valakinek sikerül túltekintenie a faj korlátain, mindenütt elképzelhetetlenül rút és undorító, de egyben az embernél ezerszer életképesebb, szívósabb, intelligensebb fajok civilizációinak nyomaira bukkan, akik a Földet valaha birtokolták, s még mindig készülnek hatalmuk visszaszerzésére.
   Tolkien emberfelfogása sokkal közelebb áll a hagyományoshoz. Az emberek nála Ilúvatar másodszülöttei, szerepük Arda történetében így a legősibb teremtői terv része [6], s ezt a fajnak legalábbis a legkülönbjei meg is valósították már az első három korban, a negyedikben pedig lényegében egyedül őrájuk marad a terv folytatása. Ugyanakkor feltűnő, hogy a nem eleve „sötét” fajok közül ők csábíthatók a legkönnyebben át az Ellenség oldalára; hogy mindhárom korban akadtak egész népek, társadalmak közöttük, akik a Sötét Úr mellé álltak.
   Ez pedig a negyedkor (értsd: az ismert földi történelem) szempontjából is memento. Ha a huszadik század örökségét értékelni kívánjuk, nyomasztó mértékben ismerjük fel rajta Mordor keze nyomát. Nemcsak a környezetszennyezés újra meg újra felbukkanó borzalmai (Vasudvardon, Mordorban, végül még a Megyében is) ismertek kétségbeejtően a saját életünkből, de például az a mocsoktól, gyűlölettől, primitív gondolatok jegyeitől fröcskölő társalgási stílus is, melyet Tolkien az orkok sajátjaként mutat be, de amely a mi fülünkben fájdalmasan ismerősen cseng a magunk világából is...
   A Tolkien életművében fellelhető horror tehát egyáltalán nem kizárólag mitikus horror; ezért alaptalan az a vád is Tolkiennel szemben, hogy a maga „idealizált középkorában” csupán az „idealizált” gonosz léteznék, s a kicsiny, helyi gonoszságok elsikkadnának [7]. Páfrány Pockó vagy Veres Tóni messzemenően kicsiny és helyi gonoszok, mitikus vonatkozásuk nincs, ábrázolásukban nem is a horror, hanem a groteszk esztétikai minősége dominál. Ennek megfelelő a bukásuk is: Páfrány Pockó egy lórúgással bűnhődik a regényben elkövetett összes zsiványságáért, Tónira az író ennyi energiát sem szán.
   Másfelől viszont nyilvánvaló, hogy Tolkien nem érheti be kizárólag a kisstílű, elaprózott gonoszság felmutatásával. Az igazi horror mindig is a Gonoszság, a Brutalitás, a Vérszomj, a Káosz emberfeletti megjelenítéséből származott.

3.

Ha rátérünk a tolkieni világ valóban mitikus nagyságrendű Gonoszaira, azt állapíthatjuk meg, hogy noha persze a forrás nagyrészt a különböző irodalmi kultúrák mitikus hagyatéka, több olyan jellegzetes vonást fedezhetünk fel, amelyek eltérnek az ismert hagyományok nagyobb részétől.
   Itt van mindjárt a Gonosz világának térbeli elhelyezése.
   Nyilvánvalónak látszik, hogy Mordor megjárásával Frodó voltaképpen az egyik legősibb és legelterjedtebb mitologémát, az alvilágjárást ismétli meg. Csakhogy az Alvilág fogalma maga is többjelentésű. Jelentheti a halottak országát, de jelentheti a gonosz, démoni lényeknek, a Káosz erőinek gyülekezőhelyét is.
   Tolkiennél a halottak országának Mandos Csarnokai felelnek meg, amelyek Amannak is a nyugati szélén, tehát valóban a legtávolibb nyugaton helyezkednek el [8]. Ez az elképzelés természetesen mindenekelőtt kelta hatást mutat [9], de Hésiodos is tud a Boldogok Szigeteiről, melyek „...a mélyörvényű Ókeanosnál[10] találhatók, tehát ugyancsak Nyugaton. Ez azonban nem valamennyi halott otthona, csupán a negyedik világkorszak kivételezett hérósaié; az egyszerű halandók itt is „...a dermesztő Aidés penészes házába[11] kerülnek. Márpedig Aidés Hésiodosnál is egyértelműen , , földalatti isten [12].
   E kétféle – vertikális és horizontális – lokalizálás már az Odysseiában is keveredett. Ott Kirké beszámolójából arra lehet következtetni, hogy Aidés birodalma a messzi Nyugaton, az Ókeanos partján, egy szent ligetben – érdekesség: nem is Aidés, hanem Persephoné ligetében! – található [13], ott folynak a közismert alvilági folyók is, mint az Akherón, Pyriphlegetón, Styx és Kókytos [14]; később Odysseus mégis azt tapasztalhatja, hogy a halottak lelkei a mély Erebosból jönnek elő. [15] Az ószövetségi könyvek -ja többnyire szintén vertikálisan, lent helyezkedik el [16], ám ismerünk rabbinikus szöveget, mely megint csak horizontálisan rögzíti[17]
   Frodónak azonban nem a halottak lakhelyével akad dolga, hanem a démonokéval. Ez utóbbiakat már a Rig-Véda [18] is a „szörnyű mélységbe” képzelte, mely a gonosz erők fészke, szembeállítva Éggel és Földdel. Ugyanakkor ismerünk olyan elképzelést is, mely épp a Gonosz világát rögzítette horizontálisan. Pohjola, a – Tolkien által annyira kedvelt [19], – kalevalai rúnók démonbirodalma a távoli Északon terül el – tulajdonképpen az Északi-sarkon. [20] (Épp ezért oly könnyű összemosni a reális térbeli Lappfölddel, mint az e rúnókban ismételten megesik.) Ugyanakkor maguk a lappok is önmaguktól északra képzelik a rontó szörnyek világát. [21]
   S persze nemegyszer egybeesik a halottak és a Gonosz országa: nemcsak a keresztény hit Poklában, de kétségkívül a kalevalai Manala is, noha elsődlegesen a holtak lakhelye, mutat démoni vonásokat. [22]
   A tolkieni világban sem teljességgel ismeretlen a Gonosz vertikális elhelyezése. A Ködhegységen átkelő vándoroknak már A hobbitban is, s még inkább A Gyűrűk Urában szembe kell nézniük a hegység mélyében lakó különféle rosszindulatú, démoni lényekkel. Az előbbi esetben még „csak” goblinokkal (vagyis orkokkal), illetve Gollammal; másodszor már trollok is csatlakoznak az orkokhoz [23], azonkívül Mória bejáratát egy polipszerű szörny (Balin és társai szóhasználatában „a Tó Őre”) őrzi [24], s az itteni bánya legmélyén még egy balrog is bujkál az első kor vége óta [25].
   Ennek ellenére a Ködhegység alatt történő ismételt átkelés az igazi alvilágjárásnak inkább még csak az előképe. Ez a terület nem eleve, nem rendeltetésszerűen alvilági természetű. Mória már az első korban, vagyis a balrog odaköltözése előtt Durin törpjeinek volt az otthona: eredetileg tehát fényes, esztétikus város, ha a föld alatt is. Igaz, Jakob Grimm annak idején magukat a törpéket is kifejezetten alvilági lényként határozta meg [26], s ez a felfogás tükröződik Wagner Nibelung-tetralógiájában is. Valószínűleg főként ez utóbbi hathatott Tolkienre, amikor korai vázlataiban a törpöket még egyértelműen gonosz, a Sötétséghez húzó népként mutatta be [27].
   E koncepció későbbi változását alkalmasint indokolt úgy értékelnünk, mint a tolkieni világ értékrendjének humanista kitágítását. Mert bármennyire a tündék légyenek is Bilbó, Frodó vagy Samu kedvencei, nyilvánvaló, hogy nem lehetnek ők valamennyi pozitív érték felmutatói – ez vagy az ő karakterüket tenné parttalanul, tehát íróilag hiteltelenül idealizálttá, vagy a vállalható értékek körét szűkítené a kelleténél jobban. Márpedig a kemény fizikai munka s az általa becsülettel megszerezhető gazdagság, illetve az ezekkel összefüggő képzőművészeti-iparművészeti érdeklődés oly értékek, amelyek felbukkannak ugyan bizonyos tündéknél is, ezek azonban vagy maguk is törp-barátok (mint Celebrimbor [28]), vagy pedig valamennyire „deviáns” személyiségnek minősülnek a tündék között. [29] A törpök eredendően alvilágias vonásai így részben már A hobbitban, de főként majd A Gyűrűk Urában olyan személyiségjegyekké szelídülnek, melyeket a tündék többsége ugyan nyerseségnek, durvaságnak, faragatlanságnak, kapzsiságnak, anyagiasságnak nevez [30], de amelyek tolerálása a legfőbb próbakőül szolgál a legkiemelkedőbb tündék személyiségének megítélésében Celebrimbortól Galadrielen keresztül Legolasig [31]: az előítéletek távol tartásának vagy legalább levetkezésének képességét méri.
   Ugyanakkor azt is fontos látni: a Ködhegység alatt legmélyebben húzódó járatok nem Durin örökségéhez tartoznak. Mint Gandalf leszögezi a harmadik könyvben: „Ezeket már nem Durin népe építette, Glóin fia, Gimli. Sokkal, de sokkal mélyebbek, mint a törpök legmélyebb tárnái; a világot névtelen lények rágják. Még Sauron sem tud róluk semmit. Vénebbek, mint ő.” [32]
   Kérdés: miféle „névtelen lényekről” lehet itt szó? S miként lehetnek „vénebbek” (older) Sauronnál, akiről A gyűrűkről és a harmadkorról c. összefoglaló egyértelműen jelzi, hogy „régtől fogva” létezett [33] – amint az nem is képzelhető másként, ha egyszer maia, tehát ainu volt?
   Ezt az ellentmondást kétféleképpen tudjuk feloldani. Vagy feltételezzük, hogy a nevezett lények a maik születési sorrendjében előzték meg Sauront – eszerint maguk is maiák. (S mi mások lehetnének ily régi időkből?) Vagy pedig értelmezhetjük Gandalf szavait úgy, hogy ezek a „névtelen lények” csupán Középföldén „régebbiek” Sauronnál: hamarabb telepedtek ide, mint ő.
   De mifélék akkor? Morgoth sem tudott róluk? Egyáltalán: rosszindulatú lények? Annak kell sejtenünk őket, hiszen Gandalf még emlegetni sem kívánja őket a napfényen, s az a kifejezése, hogy a Föld „rágatik” (is gnawed) általuk, szintén nem pozitív képzeteket kelt, még ha konkrétan csupán az alagútfúrás, tehát egy semleges tevékenység metaforája is.
   Mégis: az a körülmény, hogy Sauronnal semmilyen kapcsolatot nem tartanak, valamint hogy a Móriában egyébként már két világkorszak óta rejtőző, tehát nyilván otthonos balrog oldalán sem szállnak harcba Gandalf ellen, arra látszik utalni, hogy a Fény és a Sötétség háborújáról vagy nincs is tudomásuk, vagy ha van, nem érdekli őket: semleges erőnek tekintik magukat. (Ha csak olyan értelemben is, mint a Banyapók!)
   Ebben az esetben levonhatjuk a következtetést, hogy a vertikális világfelosztás Alvilága Tolkiennél valóban kevéssé meghatározó. Hiszen a Ködhegység alatt így nemcsak Gollam és az orkok, nemcsak a balrog, de maguk a törpök is – mind-mind betolakodók, az ősi, legeslegmélyebben élő s ezután is ismeretlennek megmaradó lakosok rovására érkeztek. E terület nem hazája, csupán tartózkodási helye a Sötétség mindenféle erőinek.
   A Gonosz valódi hazája tehát mindig horizontálisan helyezkedik el Tolkien világában: Északon (Beren és Lúthien számára) vagy Keleten (Frodó és Samu esetében).

4.

Ezzel kapcsolatban kell a következő kérdést feltennünk: Mória említett őslakói az egyetlen olyan „sötét” lények-e Középföldén, akik nem Sauron, a Végső Gonoszság alárendeltjei és ügynökei?
   Megint csak nem a Veres Tóni-féle tökfilkókra gondolunk, akik nem is sejtik, hogy kisstílű aljasságaikkal végső soron kit szolgálnak. Ám Középfölde démonológiája nem egy olyan lényt tud felmutatni, akikkel kapcsolatosan ez a kérdés indokolt.
   Smauggal, a sárkánnyal kapcsolatban A Gyűrűk Ura A/6. Függeléke állítja, hogy Gandalf tartott attól: a szörny fegyver lehet majd Sauron kezében az északkeleti területeken. Éppen ez motiválta volna szövetségét Thorinnal s igyekezetét, hogy Smaugtól megszabaduljon, még mielőtt a Dol Goldur elleni támadás megindul. [34] Ez azonban csak lehetőség, melyről A hobbit szövegében sem Gandalf, sem Elrond, sem Thorin nem tesz említést, s A Gyűrűk Ura főszövege sem utal rá. Semmi közvetlen adatunk nincs tehát arra, hogy Smaug egyáltalán tudott volna Sauron uralmáról. Másfelől tény, hogy mint szárnyas sárkány nyilván azok leszármazottja, akiket az Első kor legvégén Morgoth vetett be. [35] Ha Smaug maga ekkor még nyilván nem született is meg (Thorin elbeszélése fiatal sárkánynak mondja), fajának a Sötét Hatalomhoz való kötődéséről nyilván tudott, hiszen Tolkien sárkányai kifejezetten intelligens és tudatos lények. Ez mindenesetre igazolja Gandalf aggodalmát.
   Más a helyzet a Banyapókkal. Mint A Gyűrűk Ura elbeszélője leszögezi, Sauron ezt a szörnyet a „macskájának” nevezte, az viszont nem tekintette magát az övének. [36] Csak az nem világos: azért nem tekintette magát annak, mert nem is vett tudomást Sauron létezéséről (s így arról, hogy az őrá alapozza a Minas Morgul fölötti hágó védelmének koncepcióját), vagy pedig tudatosan nem volt hajlandó hódolni neki. Hajlamosak lennénk az előbbire gondolni, hiszen az elbeszélő kiemeli, hogy a Banya számára közömbösek a gonoszság civilizált formái, amilyenek a tornyok és a gyűrűk [37]: miért figyelne tehát arra, ki uralkodik barlangja száján túl, avagy ki azon orkok gazdája, akiket időről időre zsákmányul ejt?
   A kérdés azonban itt sem teljesen egyértelmű. Bármilyen állatiasnak mutatja is Tolkien a Banyapók motivációját, az mégis kiderül, hogy valamiféle humán kommunikációra képes: másképp Gollam sem tudna vele szót érteni s ígéretet tenni neki. [38] S ez csak addig meglepő, amíg nem válik világossá (a Quenta Silmarillion nyomán) A Gyűrűk Ura azon értelmezője, mely szerint a Banya Ungoliant gyermeke volt.
   Végül ott vannak a Sírbucka-manók. Ezek első ránézésre mindenképpen Sauront szolgálják; a rontó ráolvasásban, melyet Frodó a bucka foglyaként kénytelen meghallgatni, kívánatos, várt eseményként jelenik meg a Sötét Úr kavarta világvége, az Eddából ismert Ragnarok. [39] Ezzel szemben feltűnő, hogy noha Frodó órákig a buckamanó hatalmában van, az meg sem próbálja elvenni a gyűrűjét – vagyis nemhogy utasítása nincs erre (az még érthető lenne, hiszen a Gyűrű ügyét Sauron titokként kezeli, s arra kevés oka van számítani, hogy a hobbitok a Sírbuckák felé veszik útjukat), de a Gyűrű jelenléte miatt sem támad ilyen késztetése. (Még kevésbé érthető e késztetés elmaradása, ha figyelembe vesszük, mily nagyon is kincsorientáltak máskülönben buckamanók!)

5.

A második fő eltérés a Gonosz sajátos megkettőződése. Tolkien világban tudniillik két Fekete Úr létezik. Az Abszolút Gonoszság nem tökéletesen abszolút, hiszen felcserélhetőnek bizonyul. S e problémát csupán formálisan oldja fel az a már A Gyűrűk Urában is háromszor elhangzó [40], a Valaqentában pedig részletesen kifejtett koncepció, hogy kettejük felett alá-fölérendeltségi viszony van, hiszen Sauron csupán maia, míg Morgoth a valák egyike, hogy az előbbi csupán szolgája, küldötte, helytartója az utóbbinak. Nem véletlen, hogy Auden, aki cikkének megírásakor A szilmarilokat még nem olvashatta, Sauront vélte eltévelyedett valának [41] – hiszen A Gyűrűk Urában egyértelműen a Sátán funkcióját tölti be. [42]
   Itt két lehetőségünk van: vagy elfogadjuk, hogy a regény és a mögé vázolt mitikus háttér koncepciója ellentmondásba kerül, vagy az ellentmondás érdembelibb feloldását keressük meg.
   Fontos hangsúlyozni, hogy Az elveszett mesék könyvében Sauronról még egyáltalán nem esik szó. Sőt, a Leithian-ének eredeti, 1931-es változata sem említi őt, csupán az 1950 k. megkísérelt átdolgozás. [43] Tolkien ekkor még egyetlen Sátán-alakkal számolt. A másik a Gyűrű történetével együtt született meg, s ekkor vált szükségessé, hogy a szerző legalább az ürügy szintjén egyeztesse ezt az új alakot az addigra már igen gazdag epikus hátteret nyert Morgothtal.
   Morgoth alakja A szilmarilok (sőt, már Az elveszett mesék könyve) elbeszélései alapján leginkább a Sátán alakjával mutat rokonságot [44], ahogyan azt Szent Ágoston kiszínezte. [45] Az elbeszélő hangsúlyozza, hogy valamennyi vala közül őt ajándékozta meg a legtöbb adottsággal Ilúvatar, s hogy a főistennel való szembefordulása fokozatosan történik a kíváncsiság, a türelmetlenség, a nagyravágyás, majd a szégyen, a harag, az irigység, az önzés és végül a bosszúvágy fokozatain át. [46] Mindez már nem is annyira a hagyományos zsidó-keresztény Sátán-felfogást idézi, inkább az újkor nagy vonatkozó költőire: Miltonra, Byronra emlékeztet (s persze Madáchra, bár őt Tolkien nyilván nem ismerhette.) Feltűnő ugyanakkor, hogy „lázadása” nem nyíltan, s nem is közvetlenül Ilúvatar ellenében tör ki. A Nagy Karénekben (amely az ószövetségi teremtéstörténetbe némi pythagoreus árnyalatot vegyít) még csak a magamutogató szándék hatására viszi félre a szólamot [47]; később pedig sokáig még magának is azt hazudja, hogy jóvátenni kívánja az itt elkövetett hibát, és segíteni Ilúvatar gyermekeit. [48] Torzulása apránként zajlik. A Milton megálmodta nagy mennyei háború elmarad. Ilúvatarral nyíltan Morgoth sosem ütközik meg, s a vele egyenrangú valákkal is már sokára, amikorra régen átalakult tudatos gonosszá. [49]
   Sauron története ellenben a legkevesebb kötődést sem mutatja a bibliai hagyományhoz. Ő, azt mondhatjuk, a Self-Made-Satan. A Gyűrűk Ura elbeszélője Középföldén legnagyobbnak nevezi a hatalmát [50] – ami azt jelenti, hogy legalábbis nem marad el Morgothé mögött, holott az vala volt, Sauron pedig eredetileg csak maia.
   Ezt a hatalomnövekedést természetesen a Gyűrű biztosítja.
   Figyelemreméltó nehézsége a tolkieni fikciónak az a mozzanat, hogy míg Sauron egyrészt már a Nagy Karének óta Morgoth leghűségesebb és legveszedelmesebb szolgája lenne [51], másfelől eredetileg Aule maiája lett volna [52], aki az Első Kor végén nemcsak kegyelmet kap a valák képviselőitől, nemcsak hogy Celebrimbor s általában az eregioni tündék bizalmukba fogadják [53], de mintha A Gyűrűk Ura második könyvében Elrond és Gandalf maguk is elismernék, hogy akkor még valóban nem volt gonosz. [54] A kétfajta beállítás utólag is nehezen összeegyeztethető, s világosan árulkodik arról, hogy a Gyűrűk születéstörténetének legeredetibb változatában Morgothnak még előzményként sem kellett jelen lennie, s a Gonoszság éppen a Gyűrű elkészültével szabadult a világra; sőt, valószínű, hogy ezen eredeti koncepció szerint Sauron sátáni gonoszsága maga is inkább következménye, mint előidézője volt a Gyűrű születésének.
   Nem igényel hosszas bizonyítást, hogy a Gyűrű motívuma a germán mondavilágból, közelebbről a Nibelung-hagyományból eredeztethető. Igaz, a közimert német Nibelungen Lied a kincseken belül nem említi a gyűrűt, [55] csupán a mesés erejű, féktelen királyleány, Brunhild megzabolázásakor közli, hogy a férjnek láthatatlanul segédkező Siegfried egy gyűrűt húz le a leány ujjáról. [56]. A verses Edda egyik híres darabja, a Regin-ének számol be Andvari törpéről, akinek kincseit Loki elrabolja, hogy azokkal fizesse meg a vérdíjat Hreidmárnak, mivel ennek vidra képében kalandozó fiát agyondobta egy kővel. Igaz, a versszöveg itt is csak általánosan kincsekről beszél, csupán a prózai összekötö-magyarázó betét utal rá, hogy Andvari egy gyűrűt vissza akart tartani, s miután ez nem sikerült, mondja ki átkát, melynek jegyében a kincsek minden későbbi gazdája erőszakos halált hal, de már addig sem örömöt lel szerzeményében. [57] Ezt egészíti ki a prózai Völsunga Saga azal az információval, hogy a gyűrűnek eleve varázshatalma volt: megszaporította gazdája kincseit. [58]
   Láthatjuk, hogy noha az átkozott gyűrű motívuma itt felbukkan, ám még csak mellékes elemként, s több lényeges motívuma hiányzik. Halált hozó, torzító hatása sem kizárólag övé még, hanem az egész kincsé, s arról főként nem esik szó, hogy hatalmat biztosítana. Bár Wilhelm Grimm értelmezése szerint a Gyűrű a tipikus törpekincs kiemelt darabja, mely önmagában áldást, szerencsét (=gazdagságot) hoz tulajdonosának, ám az átok következtében mindezen hatása megfordul. [59]
   Ez utóbbi gondolat azonban teljes tisztaságában nem az eredeti hagyományban jelenik meg, hanem annak egy olyan újkori feldolgozásában, melyet Tolkien természetesen jól ismert: Wagner tetralógiájában.
   Noha az életrajzi adatok tanúsága szerint Tolkiennak igen lesújtó véleménye volt Wagnerről s konkrétan a Nibelung-tetralógiáról [60], mégis tagadhatatlan, hogy az Egy Gyűrű legközvetlenebb előzményét ott kell keresnünk. A wagneri Alberich már nemcsak birtokosa a gyűrűnek, de készítője is; a Gyűrű ott már világhatalmat jelent, ugyanakkor egyértelműen torzítja mindazok jellemét, akik ujjukra húzzák, vagy akár csak kapcsolatba is kerülnek vele. [61]
   De nemcsak a Gyűrű, hanem maga Alberich is figyelemreméltó előképe Sauronnak. A nevet Wagner a Nibelungen Liedből merítette, de ott sok nem derül ki róla, csupán annyi, hogy törpe, a mindenkori Nibelung-fejedelmek szolgája, s láthatatlanná tevő sisakja van. [62] A wagneri mű szerint Nibelung, ami ott a törppel egyenlő (ezzel kapcsolatban fontos ismét emlékeztetni arra, hogy Az elveszett mesék könyvének koncepciója szerint még a törpök is eleve rosszindulatú, ellenséges lények! [63]). Ám neve Jakob Grimm szerint ugyanazon tő származéka, amelyből az elf (=tünde!) is ered. Szerinte ugyanis a törpéket (Zwerge) és a „fekete” elfeket a régebbi századokban összekeverték egymással, olyannyira, hogy a kiemelkedő kovácsmesteri adottságok is eredetileg inkább e fekete elfek sajátja voltak. Így Alberich neve rokona az eredetileg ófrancia meséből ismert Oberonnak (←AuberonAlberon). [64] Grimm ez utóbbit tartja az egyetlen nem fekete elfnek azok között, akik fajuk megnevezését a nevükben viselik. Pedig a francia és angol néphit Oberonja (ezt még Shakespeare is így mutatja meg a Szentivánéji álomban) maga is félelmetes, kiszámíthatatlan, veszedelmes démonfejedelem. Az Otnit-saga Elberichje maga is király a törpék között. [65]
   A névben ugyanakkor kétségkívül benne van az álf~elf szóhoz kapcsolódó fény-képzetek lehetősége. A Siegfriedben Wotan, az istenek ura egy alkalommal önmagát nevezi Licht-Alberichnek, szemben a Gyűrűt megformáló, a Föld alatt élő Schwarz-Alberichhel. [66] Ennek alapján állapította meg Donington [67], majd őt követve Kroó [68], hogy Wotan és Alberich dialektikus egységet alkotnak. (Valahogy úgy, mint Zeus és fivére, Hadés, az 1E;Alvilági Zeus” [69])
   Vagyis: az égben uralkodó Wotan ellenpárjaként Alberich az Alvilág egyenrangú urának mutatkozik itt. Ez Sauronnak (mint a Fény-oldalt megjelenítő tolkieni kovácsfigurák – Aule, Feanor, Celebrimbor – sötét párjának, de egyben a valák egész rendjével szembeszegülő, az egész világot, de legalábbis Középföldét örök sötétségbe taszítani törekvő Sátán-figurának) kézenfekvő előképévé avatja őt, bár a két figura, de még inkább a két szituáció között különbségek is vannak.
   Először is: Wagnernél a világhatalom lehetősége a Gyűrű nyersanyagában van eleve benne, már akkor, amikor az még megformálatlanul rejtezik a Rajna mélyén. [70] Tolkiennél viszont sehol nem olvasunk arról, hogy a Nagy Gyűrűk aranya bármi egyéb lenne, mint közönséges arany. Nála tehát a Gyűrűk (nemcsak az Egy, de a Hét és a Kilenc is) a megformálás módjától, az abban kódolt gonosz varázslattól nyerik rémítő hatalmukat. Másodszor: noha Alberich már a Gyűrű megalkotása előtt is tapasztalt kovácsmester volt (akár Sauron, aki kezdetben Aule maiája, később pedig Celebrimbor barátja és munkatársa!), ám ahhoz, hogy a Rajna aranyához hozzájusson, s azt gyűrűvé formálhassa, nem elegendő a szaktudás: átkot kell mondania a szerelemre. Ez az átok kétféle, egymásnak ellentmondó élményt jelent számára: egyfelől nehezen szánja rá magát, mint túlzottan is phallikus beállítottságú személyiség, másfelől viszont joggal érzi úgy, hogy nem veszít semmit, hiszen visszataszító külseje eleve elzárja a szerelem beteljesülésének lehetőségétől. [71] Ezen túlmenően az átok csupán a valódi, érdembeli, romantikusan értelmezett szerelemre vonatkozik: arról Alberich a továbbiakban is fenntartás nélkül álmodozhat, hogy erőszakkal magáévá teszi az istennőket [72]; később, bukása után pedig ténylegesen is sikerül erőszakkal fiút nemzenie. [73] Sehol nem esik viszont szó arról, hogy Sauront – aki pedig egészen Númenor bukásáig képes volt tetszetős külsővel is megjelenni [74] – valaha is megkísértette volna az erotika, még kevésbé a szerelem. Neki tehát e téren nincs miről lemondania. Az ő részéről a Gyűrű megalkotása másféle áldozatot követel. Mint azt A Gyűrűk Urában Gandalf ismételten hangsúlyozza: saját eredendő erejének, az ainu hatalmának nagyobb részét öntötte bele művébe.
   Éppen ez magyarázza a Gyűrű elvesztésének eltérő hatását is kettejüknél. Alberich kizárólag e kincsének köszönhette hatalmát; tőle megfosztva ismét az lesz, ami volt: közönséges, megvetett, nyomorék törpe. Sauron ellenben még ereje megmaradt, kisebb részével is képes azt a nyomasztóan nagy és kegyetlen hatalmat megszerezni és fenntartani, melyet az olvasó Frodó mordori útja során ismerhet meg. S épp ezért, míg A Gyűrűk Ura alapproblémája éppen az a veszedelem, hogy Sauron esetleg visszaszerezheti, amit elvesztett, Alberichhel kapcsolatban ezt a lehetőséget egyedül ő maga veszi komolyan (immár monomániásan) a wagneri tetralógia további részeiben.
   S itt érkezünk el a kérdés harmadik, legizgalmasabb összetevőjéhez. A Gyűrűnek Wagner is már kezdettől bizonyos gonosz hatalmat tulajdonít, hiszen Alberich rémuralmat gyakorol általa tulajdon testvérei, a Nibelungok felett, s az istenek fölötti tervezett győzelmét is az éjsötétség diadalaként, a Wotan és testvérei képviselte fény kioltásaként képzeli el. [75] Mégis, Wagnernél a Gyűrű akkor válik csak igazán gonosszá és közveszélyessé, amikor elragadják készítőjétől: ekkor mondja rá Alberich második átkát, melyből aztán a fentebb jelzett kártékony tulajdonságai származnak. [76]
   Sauron alkotása viszont ugyanezen gonoszságot már eleve, készítése pillanatában tartalmazza, amiről ékesszólóan tanúskodik a mondott pillanatban elhangzó s A Gyűrűk Ura elején mottóként álló vers, melynek két kulcssorát a Fekete Úr rá is vési művére. Utólagos átokra semmi szükség: az Egy Gyűrű születése pillanatától torzít és megront mindenkit, aki a közelébe kerül.
   Olyannyira, hogy magasabb szinten Sauron maga is ugyanúgy esik csapdába, mint későbbi szolgái, a Kilencek.
   Az Egy Gyűrű elkészítésének eredeti motívuma nyilván a hatalomvágy. De Sauronnak ezt megelőzően is volt hatalma, nem is kicsi, s most csupán e hatalom egyik (igaz, nagyobb) részét függetleníti magától, s kovácsolja bele alkotásába. De ha így van, mi módon növelheti meg hatalmát ez a gyűrű? Csakis úgy, ha a beléfoglalt hatalom (éppen a Kör mint síkidom mágikus erejéből következően) mintegy hatványozódik. Csakhogy ebből következően hatványozódik a további hatalomvágy is – úgy látszik, az is bele van foglalva a Gyűrűbe, mert így lesz belőle a totális zsarnokságra való eszelős törekvés.
   Ezzel függ össze a gyűrű egy sajátosan diszfunkcionális vonása is. A folklór-tündérmesékben ugyanis (például A kristálygömb német történetében) [77] az emberfeletti hős vagy szörny rendkívüli ereje térben függetleníthető tulajdonosától, s így teljes biztonságban megőrizhető akkor is, ha a gazda párharcba bocsátkozik. E motívumot Tolkien kiemelt fontosságúként tárgyalja a tündérmesékről írott tanulmányában. [78] Így egyfelől nyilvánvaló, hogy a Sauron hatalmát konzerváló Gyűrűnek ilyen funkciója is lenne.
   A regényben azonban ennek éppen az ellenkezőjét látjuk. Sauron ahelyett, hogy a Gyűrűt biztonságba helyezné – mondjuk, Barad-Dur pincéinek elérhetetlen mélységeiben – állandóan az ujján viseli, kihívva így a kockázatot, hogy harc közben elveszítheti. De ezen nem lepődünk meg, ha feltételezzük, hogy a Gyűrű nem csupán kisebb, illetéktelen viselőinek személyiségét képes torzítani (Gollamét, Bilbóét, Frodóét, egy picit még Samuét is), hanem készítőjéét sem különben. Vagyis ahogyan Bilbó sem képes elviselni, hogy kincsét elzárva tartsa, s ne hordja magánál, ugyanígy maga Sauron sem. Csakis ez a körülmény teheti lehetővé Isildur számára, hogy egy végzetes pillanatban elragadja a Gyűrűt gazdájától.
   A fentebb idézett tündérmesékben e fordulat egyet jelent a szörny pusztulásával. Sauronnal azonban nem ez történik. Bár bukása végső soron abban a pillanatban megkezdődik, ahogy Isildur levágja kezéről a Gyűrűt – hiszen másképp soha nem kerülhetne Frodóhoz! –, ám először azt látjuk, hogy a Fekete Úr még 3019 évig él kincsétől megfosztottan, s ezen idő alatt egyre többet nyer vissza átmenetileg elvesztett hatalmából, olyannyira, hogy éppen A Gyűrűk Ura cselekményidejére már így, Gyűrű nélkül is képtelenül nyomasztó, irtózatos hatalmat birtokol. E szokatlan fejlemény magyarázata megint csak a Gyűrű alaptermészetében rejlik. Ahhoz, hogy Sauron megsemmisüljön, a Gyűrűnek el kellene pusztulnia. Ám alapjellegénél és erejénél fogva elpusztíthatatlannak látszik; így megmarad gazdájával együtt, sőt, képes arra, hogy attól elszakítva is az ő szándékainak megfelelően hasson.

6.

Hogy aztán A Gyűrűk Ura végén a Gyűrű mégis elpusztulhat, az egy újabb érdekes vonását mutatja. E pokoli varázstárgy erősebb lehet magánál Sauronnál is, de vannak kényszerek, amelyek rajta is uralkodnak.
   Emlékezzünk: a fogságba esett Gollam felajánlja Frodónak, hogy ha leveszik róla a kötelet, megbízhatósága zálogául megesküszik a „Drágaságra”, azaz a Gyűrűre. Frodó ezt az ajánlatot tőle szokatlan indulattal fogadja: „A Drágaságra? Hogy mered?... Gondolkozz!... Hajlandó lennél neki fogadalmat tenni, Sméagol? Az majd gondoskodik róla, hogy meg is tartsd. De még nálad is álnokabb. Kiforgatja a szavaidat, vigyázz![79] S pár fejezettel később visszautal e fenyegetésére: „Fogadalmat tettél az előtt, amit te Drágaságnak hívsz. Kényszerít, hogy betartsd a fogadalmat; de keresi a módját, hogyan tudná úgy kiforgatni, hogy a saját veszted okozd vele.[80]
   A Gyűrű mágikus erejének eszerint része az, hogy a rá esküvőket egyrészt esküjük betartására kényszerítse, másrészt lehetőleg úgy, hogy ezzel romlásba is sodorja őket. Utóbbi törekvése magától értetődően következik sátáni alapjellegéből, az előbbi annál meglepőbb. Hiszen e hatalmat is, mint minden mást, kizárólag Sauron önthette bele kincsébe. De minek? Mi célja volt vele? Esetleg tervezte – sőt, a Másodkorban tán gyakorolta is –, hogy kevésbé megbízható alattvalóit kényszeríti ilyesfajta esküre? S honnan tud erről Frodó? Az imladrisi feljegyzések őriztek róla valamit?
   Annyi biztos: Gollamon tökéletesen beteljesedik a fenyegetés. Mert mire is esküdött pontosan? „Sméagol megesküszik, hogy szoha-szoha nem engedi, hogy az övé legyen. Szoha! Sméagol megvédi...[81] S csak ezután: „...megfogadom..., hogy szolgálni fogom a Drágaszág gazdáját.[82]
   Látnunk kell: ezt az esküt Gollam az utolsó pillanatig betartja. Főként persze az első részét. Ahol a másodikat megszegi (a Banyapók odújában) ott többé-kevésbé joggal győzködheti magát arról, hogy hiszen ki is a Gyűrű gazdája?! Ha a valódi gazdára, Sauronra gondolunk, az eskü két fele között eleve ellentmondás van, s így csak az előbbi értelmezhető. Ha pedig a pillanatnyi birtokost értjük gazda alatt, úgy van némi létjogosultsága a már jóval hamarabb elhangzó szofisztikus önigazolásnak: ha Frodó a Banyapók zsákmányául esik, s az a Gyűrűt (mint számára értéktelent) elhajítja, úgy Gollam lesz ismét a Gazda, s csak magát kell szolgálnia... [83] Mi több: indokoltan vélheti úgy, hogy esküje első felét csakis Frodó feláldozása árán teljesítheti. Hiszen az Mordorba behatolva minden racionális számítás szerint Sauron kezére juttatja a Gyűrűt; s ez így nem menthető meg másként, mint a Banyapók alagútjában, ahová Sauron legádázabb szolgái sem merészkednek be, s ahol maga az Úrnő nem törődik a Gyűrűkkel, tehát valószínűleg eldobja a kincset, s nem bánja majd, ha Gollam azt megtalálja. (Morbid, de nagyon is a képbe illő gondolat: ha a Banyapók figyelmetlenségből netán mégis lenyelné a Gyűrűt Frodóval együtt, a helyzet akkor sem változna, hiszen az aranygyűrű nyilván sértetlen állapotban jutna át a szervezetén, s Gollam jellemét, szokásait ismerve semmi kételyünk nem lehet afelől, hogy az anyagcseretermékek között sem vonakodna megkeresni azt.)
   S ugyanez a kényszer, a gyűrű minden áron való védelmezése Sauronnal szemben működik a Végzet-katlan gyomrában is. Frodó morálisan összeroppant, a Gyűrűt immár nem megsemmisíteni, hanem végleges tulajdonaként viselni kívánja. Erre pedig semmi esélye nincs: a nazgűlok már úton vannak, s nem is kérdés, hogy a végsőkig kimerült, testileg megtört Frodótól el tudják-e ragadni a kincset... Itt csak egy megoldás van: a leggyorsabban elvenni a Gyűrűt a hobbittól, aki azt magától már nem adná, s utána az egyetlen helyre menekülni vele, ahol a nazgűlok nem érhetik utol: a Katlan tüzébe.
   Ezzel természetesen nem azt kívánjuk sugallni, hogy Gollam szántszándékkal követne el öngyilkosságot. Ám ahogy a Gyűrű ereje húzta-vonzotta idáig, s vette rá az utolsó, kétségbeesett támadásra Frodó ellen, ugyanúgy nyilván az munkál benne akkor is, amikor – tőle szokatlan óvatlansággal – a Katlan peremén táncol, ugrál, s így maga idézi a pusztulást a maga fejére.
   A Gyűrű tehát valóban rákényszeríti Gollamot, hogy teljesítse fogadalmát. S a fentiek után nem azon kell meglepődnünk, hogy ennek teljesítésébe Gollam belepusztul – hanem azon, hogy maga a Gyűrű is. Úgy látszik, az eskü kiforgatott kikényszerítésének kötelezettsége még ilyen öngyilkos módon is működik benne...

7.

Ez a fantasztikus Gyűrű, mely tehát valójában Sátán-teremtő erővel bír, közvetlenül természetesen A hobbit lapjairól került át a sok évezredes középföldi hagyományokba. A hobbit gyűrűje persze még csak láthatatlanná tudott tenni. A Nibelung-hagyományban éppen e hatalom nem a Gyűrűhöz kötődött: a német eposzban csakúgy, mint Wagnernél, egy külön varázstárgy, a ködsisak biztosítja a láthatatlanságot. Viszont ugyanerre rengeteg varázsgyűrű volt képes az ókori idők óta – gondoljunk csak Gygés gyűrűjének legendájára [84]! Ha tehát Tolkien egyszerűsítette a varázstárgyak wagneri hierarchiáját, azt sem tette megfelelő kultúrtörténeti alap nélkül.
   Viszont hogy a hobbit Gyűrűje ennél sokkal többre is hivatott lehet, azt Tolkiennak nyilván a wagneri minta sugallta tudatosan vagy tudattalanul.
   Így születetett meg tehát a Gyűrűn keresztül önmagát satanizáló rém, Sauron alakja, akinek személyiségéből az egész A Gyűrűk Ura alapproblémája levezethető. Utóbb persze, miután az ötlet keretei is kialakultak, s eldőlt, hogy a Nagy Gyűrűk története Az elveszett mesék könyvében kijelölt keretekbe kell, hogy illeszkedjék, be kellett őt illeszteni ez utóbbi rendszer gonosz karakterei közé, s kétségkívül nem kínálkozott számára meggyőzőbb besorolás, mint a fekete maiáké.

8.

Ez a csoport azonban egészében is másodlagosnak látszik. A Valaqenta szűkszavú beszámolója szerint Sauronon kívül csak a balrogok tartoztak ide [85], Ezek viszont Tolkien egész életművében igen kevés gonddal megrajzolt lények. Igaz, A Gyűrűk Urában szemtől szembe találkozunk egyikükkel, ám ennek nemcsak külseje marad homályban – Tolkien többnyire csak halvány utalásokat tesz horror-figurái külsejére, pontosan érezve, hogy a mégoly irtózatosra rajzolt konkrét figura jóval kevésbé elrettentő (ha ugyan nem válik komikussá), mint a csupán sejtetett –, hanem minden más is vele kapcsolatban. Mitől annyival hatalmasabb lény ez az orkoknál és trolloknál? Miért rémül meg tőle sikoltva az eddig hősiesen küzdő Legolas? Miért rettegik láthatóan maguk az orkok is? Az A/III. Függelék minderre annyi választ ad, hogy „Morgoth egyik” balrogjáról volt szó [86], de az innen sem derül ki, hogy pontosan mik a balrogok, mi fűzi őket Morgothhoz, s hogy valamennyien őt szolgálták-e.
   A Valaqenta mindezekre megadja ugyan a választ, ám így is igen szűkszavú. S már ebből gyaníthatjuk, hogy e lángostoros szörnyek mindvégig csak futólag felvázolt alakjai maradtak a tolkieni pseudo-mitológiának.
   Először 1915-ben, A valák jövetele és Valinor építése c. mese kéziratához mellékelt névjegyzék említette Gothmogot (Kozomótot), akit a Gondolin bukása, majd a Quenta Silmarillion egy helyen a balrogok lordjának [87] mond, ebben a jegyzékben azonban még Balrog (így, egyes számban!) lordjaként szerepel, mintha az inkább földrajzi fogalom lenne. [88] Igaz, egy-másfél évvel később, Tinúviel meséjében már egyértelműen személyekként említik a balrogokat; itt úgy tűnik, hogy a kínzás professzionistái Melko oldalán.[89] Ugyanezt fejti ki még egy évvel később a Gondolin bukása immár konkrétabban: „Ezek a démonok korbácsokkal és lángokkal és vaskarmaikkal gyötörték az áldozatokat,... és az eldák úgy hívták őket: malkaraukok.[90] Ugyanezen évben 1917-ben készült az ún. Gnoma Lista, egy szójegyzék [91], melyben a balrogok már „tűzdémon-féle”.
   Az 1925-1931 között kidolgozott Leithian-énekben a balrogokat mind rabolni és háborúzni induló ork egységek kapitányait [92], illetve Morgoth „thánjait” [93] láthatjuk viszont; hangoztatja az elbeszélő, hogy kezük vörös, agyaraik acélból vannak, sörényük tűzből [94], s hogy szívükben és gyomrukban láng lobog, mely csak Lúthien varázsénekének elhangzásakor csillapodik átmenetileg. [95]
   Láthatjuk, hogy először a baljós, démoni hangzású név született meg, utána döntött úgy Tolkien, hogy ez nem valamely tartomány, hanem egy faj neve lesz, s ezután tervezte meg a fajt apránként – de a későbbiekben a balrogok fő ikonográfiai attributumaként szereplő lángostor ekkor még nem született meg fantáziájában, s a szörnyek külön-külön használják a lángot is, az ostort is [96].
   Hogy pedig e rettenetes lények maiák lennének, arról a Valaqenta végleges szövege tájékoztat egyedül. Korábban Gothmogot az író még egyenesen Melkor fiának tekintette [97]; kezdetben egy közelebbről meg nem határozott, Ulbandi nevű anyától [98], később, a Gnoma Lista tanúsága szerint Fluithuintól, aki emberevő óriásnő volt. [99]
   Itt persze rögtön azt kell kérdeznünk: ki lehet ez az emberevő óriásnő? Nem valószínű, hogy Morgoth lealacsonyodott volna egy nőstény trollhoz – így Ulbandi-Fluithuin alakjában megint csak alacsonyabb rangú ainut (A szilmarilok szóhasználata szerint: maiát) kell gyanítanunk.
   Később persze, mikor kialakul az A szilmarilok alapján megállapítható felfogás, hogy a valák nem (s a maiák is csak nagyon korlátozottan) szaporodnak, a Morgoth és Gothmog közötti apa-fiú-viszony is tarthatatlanná válik. Mivel azonban Gothmog (és társai) ainu-mivoltát, illetve ennek megfelelő hatalmát (ami esetükben veszélyességükkel egyenlő) Tolkien nem akarta megkérdőjelezni, most már őket magukat kellett eredendő, „első generációs” maiákként a Nagy Karének szereplőivé emelni, míg Fluithuin feleslegessé válva eltűnt ugyanezek közül.
   Eszerint a balrogok is, mint Sauron, jobb híján kerültek e csoportba. Összekapcsolásukat indokolhatta, hogy – miként azt Kocher még A szilmarilok és Az elveszett mesék könyve ismerete nélkül megállapította [100] – eleve rokon figurák: alakjukhoz a tűz és a sötétség egyaránt kötődik.

9.

A szilmarilokban még két további szereplő bukkan fel, akiről gyaníthatjuk, hogy a fekete maiák közül való. Ezek egyike Thuringwethil, akiről a Qenta Silmarillion Berenről és Lúthienről szóló epizódja tesz említést. Eszerint „Ez utóbbi nőstény szörnyeteg Sauron küldönce volt, aki vámpír képében szokott Angbandba repülni, s hatalmas, ujjakban végződő szárnyainak minden egyes ízületén acélkarmok voltak.[101] A Leithian-ének 13. „cantója” sem mond róla sokkal többet: itt azt olvashatjuk, hogy denevérszárnyain kívül puszta árnyék alkotja a testét. [102] Ráadásul egyik műben sem a maga személyében találkozunk vele, csupán Lúthien ölti fel az ő „denevérbőrét”, melyet Sauron szigetéről hozott el. [103] Nem világos, hogyan jutott hozá e bőrhöz: megküzdött-e Thuringwethillel, legyőzte és megnyúzta, ahogyan hűséges útitársa, Huan kutya tette Draugluin farkassal, akinek a bőrét magára ölti, avagy a bőr csupán alkalmi, s így időnként elhagyható öltözéke Thuringwethilnek, aki hiszen nem valódi vámpír, csupán annak képét (=bőrét?) szokta felölteni?
   Ezen az összefüggésen kívül még egyetlenegy alkalommal esik szó Tolkiennál vámpírról: szintén Beren és Lúthien történetében. A Quenta Silmarillion-beli utolsó változat szerint Sauron maga is „hatalmas vámpír alakját öltötte”, mikor Lúthien és Huan legyőzték, majd „vértől csepegő torokkal” repült el. [104]
   Hogy a vámpír-motívumot honnan vette Tolkien, negyedszázaddal Bram Stoker Drakula-regényének sikere után, azt nem szükséges hosszan firtatni. A feltűnő inkább az, hogy e lényeknek, a talán leginkább rettegett és így leggyakrabban feldolgozott horror-figuráknak ily kevés helyet hagy világában. Gyaníthatóan méltóságán alulinak érezte, hogy a rohamosan kommercializálódó vámpír-tradícióval komolyabban foglalkozzék. Ez az oka annak, hogy Thuringwethil és még inkább Sauron maguk sem valódi vámpírok, csupán annak álcázzák magukat.
   S éppen ez a körülmény engedi gyanítanunk, hogy valójában Thuringwethil is maia, hiszen másként nem váltogathatná bőrét, testét szabadon. Itt azonban az információk szűkössége miatt óvatosnak kell lennünk.

10.

Valamivel magabiztosabbak lehetünk a másik maia-gyanús gonosz-figurával kapcsolatban. Ez nem más, mint Ungoliant (Ungwë Lianti), akiről a Quenta Silmarillion szerint az eldák [105], Az elveszett mesék könyve [106] szerint maguk a valák sem tudták, honnan származik; utóbbi forrásban az eredeti neve Móru, s vagy mindöröktől fogva létezett (ez a valószínűbb), vagy a Lámpások összetörése utáni sötétségből keletkezett. A szilmarilok szintén a sötétségből eredezteti, de (mintegy felülbírálva Az elveszett meséket) jóval korábbról: abból az időből, mikor Melkorban még éppen csak gyökeret vert az irigység. Ez pedig lényeges különbség. Az Arda születésekor létrejött Sötétség ugyanis Ilúvatar alkotása, mint azt az Ainulindale megállapítja [107], a Lámpások eltöréséből következő viszont Morgoth elvetemültségének eredménye. [108] Így ez utóbbiból nem is támadhat új élet, ha elfogadjuk A Gyűrűk Urából azt a Frodó által hangoztatott tételt, hogy a mindenkori Fekete Úr teremteni nem tud, csak torzítani. [109] Ha viszont Ungoliant az első Sötétségből lépett ki, akkor maga is Ilúvatar teremtménye, tehát maia. Ha öröktől fogva létezett, az is csupán így értelmezhető. A Quenta Silmarillionban olvashatjuk, hogy „...ő volt az elsők egyike, akit Melkor megnyert a maga szolgálatára.[110] Ez talán mindennél egyértelműbb bizonyíték maia volta mellett.
   Akinek számára ez a gondolat – hogy az elviselhetetlenül mohó, az egész világot felfalni akaró szörny eredendően ainu volna! – túl abszurdan hangzik, az gondolja meg: az ainuk valójában Ilúvatar önállósult gondolatai, akik az ő hatalmas elméjéből egy-egy kis szeletkét értenek és képviselnek. [111] A Teremtő agya viszont nyilván a legemelkedettebb gondolatoktól a legalantasabbakig mindent felölelően komplex; egyetlen gondolatként tehát elférhet benne a totális önzés, a külvilágot csupán felfalás tárgyául kezelő mohóság is. Persze az ilyen alantas gondolat megtestesülve is hű marad magához – nem meglepő, ha a valák később már nem ismernek benne a maguk fajtájára.
   Ennek ellenére elgondolkodtató, hogy ez a megtestesülés éppen egy óriási pók alakjában történik. „...s ő az, aki szeret a sötét helyen undok pók képében is lakozni...[112] – olvashatjuk Az elveszett mesékben, s az is kötőszó a fordításban vitathatónak tűnik. [113] Vagyis a szöveg nem tud Ungwë Lianti egyéb megjelenési formájáról. (Bár a webs of darkness [114], melynek nyomán Melko rátalál a „ősszellem” rejtekére, csupán Tandori interpretált fordításában válnak a sötétség pókhálóivá [115].) A Quenta Silmarillion árnyaltabban fogalmaz: eszerint Ungoliant csupán Avatharba menekültekor öltötte fel a pók alakját; az viszont nem derül ki, hogy korábban milyen testet használt. [116]
   Ebben pedig az a feltűnő, hogy a pók mint rosszindulatú, démoni állat nemigen ismert a hagyományos mitikus történetekben. Tolkiennél viszont Ungoliant nem is az egyetlen démoni pók. Hasonlókkal kell megküzdenie Bilbónak a Bakacsinerdőben, s akkor még nem beszéltünk Mordor irtózatos házőrzőjéről, a Banyapókról (Shelob), akiről fentebb már esett szó. Sőt, a Lúthien-történet Quenta Silmarillion-beli, legutolsó változatában már Beren is Ungoliant fajtájából való pókokkal kerül szembe az Ered Gorgoroth hágóin, Doriath felé átkeltében. [117]
   A Gyűrűk Ura vonatkozó fejezetében az elbeszélőnek van is arra gondja, hogy e különböző pókszörnyek között genetikus kapcsolatot teremtsen. [118] Eszerint Beren meg is küzdött a pókok egyikével, (aki ráadásul azonos volt a későbbi Banyával); ez pedig nem más, mint Ungoliant legutolsó gyermeke, míg viszont a Bakacsinerdő pókjai éppen a Banya gyermekei, leszármazottai.
   Ez a családfa későn jelenik meg, s nyilvánvalóan utólagos rendezési kísérletet jelent Középfölde összes pókszörnyei között. A kérdés viszont az: honnan vette Tolkien e szörnyek ötletét, akiknek valódi mitikus előképét nemigen ismerhette? Az olvasó hajlamos lehet elfogadni Carpenter sugalmazását, mely szerint a még éppen csak járni tanuló kis Tolkient egyszer megcsípte egy tarantula, s bár az író később nem emlékezett e pókra, az mintegy tudat alatt mégis megmaradt számára mint az egyik legborzalmasabb fenyegetés megjelenítője. [119] Ám ha így van, akkor is kérdés, hogy az oly nagy gonddal megtervezett pseudo-mitológia rendszerébe miként nyerhetett bejárást egy ennyire racionalizálhatatlan, kisbabakori eredetű szorongás. A magyarázatot talán Desmond Morris adja meg a pókokról szóló értékelésével: eszerint e lényekben – szőrösségük miatt – a női genitáliák megtestesítőit ismerik fel (persze nem tudatosan) a serdülők. [120] S bár a felmérések szerint az ebből eredő irtózás (mintegy magától az erotikától) elsősorban lányoknál gyanítható, ám nem zárhatjuk ki, hogy a viktoriánus prüdéria szellemében nevelt Tolkien tudatalattijában is ilyen szimbolikus jelentést nyert.
   Annál is inkább, mivel a szimbolika Tolkiennél megfordul: Ungoliant és leszármazottai nem genitális, hanem orális lényeknek mutatkoznak: nem szülnek, hanem elnyelnek mindent, ami útjukba kerül. Azt pedig nem kell részletezni, hogy a női szervekre e „fordított” működés milyen szituációban jellemző... S bár egyáltalán nem értünk egyet azon elemzőkkel, akik Tolkien világát mindenestül aszexuálisnak kívánják tekinteni (aminthogy négy gyermek apjaként nyilván maga sem lehetett az), el kell ismernümk: pókszörnyei mintha igazolnának valami tudattalan szorongást a szerelem testi oldalával kapcsolatban.
   Figyelemreméltó, hogy mindezen pók-démonok – szemben az eddig vizsgált maia-figurákkal – milyen kevéssé lojálisak a Sötétség központi uraihoz. (Az erotika Sauron életében nem, Morgothéban alig játszik szerepet, s úgy látszik, olyan erőt jelent, melyet gonosz hatalmuk még legalantasabb formájában sem bír megnyugtatóan ellenőrizni.) Sauron és a Banya viszonyáról már beszéltünk. Ungoliant fellázad Morgoth ellen – erről Az elveszett mesék könyve még nem tud, a Quenta Silmarillion szerint viszont kétszer is bekövetkezett: először még kezdetben, Morgoth első bukása előtt, másodszor pedig éppen a szilmarilok elrablása után, az azok tulajdonjoga feletti vita során. Itt az a leginkább feltűnő, hogy a pók-démon maia létére kis híján felülkerekedik: Morgoth szégyenszemre Ungoliant hálójában végezné, ha a balrogok nem sietnének segítségére, s korbácsaikkal nem hasogatnák szét a hálót. [121] Pedig ő mindenképpen csak maia, szemben a vala Morgothtal.
   Groteszk formában bár, de hasonló történik itt, mint Sauron esetében. Ungoliantot is kincsek emelik az egyébként csak valának tulajdonítható hatalom fölé. Pedig ő – eltérően Saurontól – nem maga formálta kincseit, nem is tud formálni; így e kincsek önmagukban nem is varázslatos erejűek, s birtokba is a legprimitívebb módon veszi őket: elnyeli. Ő azonban a jelek szerint éppen azzal a rendkívüli tudásával emelkedik más maiák fölé, hogy a közönségesen elfogyasztott ételből közvetlenül tudja táplálni és növelni varázserejét.
   E képességét valószínűleg megörökli a Banyapók is, ám a kettő között mégis van különbség. A Banya ugyanis, noha eszerint maia gyermeke, már semmilyen kapcsolatot nem látszik őrizni az ainuk világával. Bár az elbeszélő először nem póknak, hanem „pókforma jószágnak” nevezi [122], semmi utalást nem találunk arra, hogy póktestét módjában állna mással felcserélni. Így túlzottnak lászik Kocher elképzelése, aki a fenti pár szó alapján vitatja, hogy valóban pók volna. [123] A Gonosz erőinek gyakori sorsa, hogy az eredetileg alkalminak szánt, riasztó külső végleg hozzájuk tapad: megtörténik ez Morgothtal [124], Sauronnal, [125] s ezek szerint Ungoliantnak még a leszármazottaival is. S noha ő is, mint az anyja, kizárólag enni akar, ám úgy látszik, sokkal válogatósabb: csakis húst eszik, sőt, csakis friss, még élő húst. [126] A Gyűrűk egyáltalán nem érdeklik – Gollam arra számít, hogy majd ha a Banya megette Frodót, eldobja a gyűrűjét, melyet ő megkereshet. Ez bizony más, mint a kincseket, ékköveket habzsoló Ungoliant! Amaz még maia, ha szörny képében is – emez már csak szörny.
   Ezzel függ össze, hogy Ungoliant étvágya groteszk értelemben bár, de tragikus nagyságban ér véget: utoljára sajátmagát falja föl. [127] A Banyapók viszont örökéletűnek látszik: nyomorúságos állapotban ugyan, de a Samuval történt találkozását is túléli, s az elbeszélő legalább is sejteti, hogy ha Sauron bukik is, ő a Negyedkorban is réme marad a Minas Morgul fölötti hegyeknek [128]...

11.

Ami a Sötétség alacsonyabb rangú szolgáit illeti, róluk nem sokat kell mondanunk. Nem kérdés, honnan vette Tolkien a trollok nyomasztó alakját: a számára oly jól ismert skandináv folklórban mindennaposak ezek az óriások; már a Völuspá 40. szakasza szerint közülük kerül ki (de legalábbis az ő képüket ölti fel) a Napot elragadó szörny [129], de a Kopasz Grím-fia Egill c. saga tanúsága szerint a jeles nemzetségek felmenői között sem volt ritkaság egy-egy troll, vagy legalább féltroll. [130] Tolkien legfeljebb annyit változtatott rajtuk, hogy szélsőségesen eltúlozta primitív, korlátolt mivoltukat. [131]
   Az orkokhoz már több szót fűzhetünk. Középfölde ezen legundorítóbb lényei tulajdonképpen teljesen előzmény nélkül állnak a mitikus hagyományban. Bár a különböző kultúrák rengetegféle rosszhiszemű démoni lényt képzeltek el (így az angol néphit a goblinokat, akik már a 16., sőt, talán a 12. század óta szerepelnek kártékony, undorító démonokként [132], s akiknek megnevezése A hobbitban az ork szinonimája), ám Tolkien orkjai az értékhiány laboratóriumilag megtervezett maximumát képviselik. (Ennek megfelelő a Quenta Silmarillion állítása, hogy őseik tündék voltak, akiket a szó szoros értelmében „laboratóriumi” úton torzítottak el [133].)
   A megnevezésnek persze megvannak az előményei, méghozzá az antikvitásban. Ahogyan a goblin szó is az ógörög (=ravasz, csalárd; ill. tréfás, bolondos) származéka, úgy az ork is visszavezethető az ősi római Alvilág-isten, Orcus nevére. E névnek az angolban több származéka is élt: így maga az ork~orc mint a gyilkoscet (=kardszárnyú delfin, Orca gladiator) megnevezése, de mesésebb szóhasználatban „emberevő óriás” jelentésben is – ld. már a Beowulfban! [134]
   Ám ezek az etimológiai érdekességek csakoly kevéssé érintik az ork-lét valódi lényegét, mint a szövegben elszórtan felbukkanó információk testi rútságuk egy-egy jellegzetes részletéről: a zöldesszürke bőrről, helyenként pikkelyekről, felnyomott orról, pici, véreres szemekről, kiálló agyarakról, hatalmas karmokról, stb. Épp azért oly elszórtak e közlések, hogy ne váljanak együtt túl könnyen felidézhetővé, s ezzel Középfölde legrusnyább lényeit ne tegyék mintegy elképzelhetővé, tehát elfogadhatóvá. Ami az orkokban valóban irtózatos, annak e vonásokhoz amúgy sincs köze. Ezek nem eredendő vonásai az orkoknak, hanem (ha elfogadjuk, hogy eltorzított tündékről van szó [135]) rosszhiszeműen előidézett genetikai mutációk.
   Igaz, hasonlóképen áll a helyzet azzal, aminek viszont valóban a lényeghez van köze: a tipikus ork személyiségjegyekkel. De mégsem ugyanúgy. Az orkok örök gyűlölködése, vérszomjassága, szadizmusa, kannibalizmusa, romboló és mocskoló hajlama nyilván ugyanúgy nem meghatározott már születéskor, ahogyan az emberek jellemvonásai sem. Ha a hajlam már genetikailag rögzült is, kibontakoztatását a szocializáció (esetükben inkább mondhatnánk: deszocializáció) feladata elvégezni. Az ork mindenekelőtt azért oly ádáz lény, mert kisgyerekkorától kezdve csupa ilyen alkotja a környezetét. A kollektív eldurvulás viszont egyértelműen nem az emberevő óriások, hanem a 20. századi ember problémája: nem mitikus, hanem a legmeszebb menően realisztikus elem.

12.

S ezzel elérkezünk az utolsó, de nem kevéssé izgalmas kérdéshez: azokhoz az emberekhez, akik orkká vagy egyéb szörnnyé transzponálás nélkül, emberi mivoltukban is képesek horror-figuraként, a sötétség uraként szerepelni.
   A legfontosabbak ezek közül természetesen a nazgűlok. Alakjuk első ránézésre elég tradicionális: a láthatatlan élőhalottak, kísértetek, lidércek régóta közismertek az egész európai néphagyományban. [136] Ám a gyűrűlidércek alakja ezekkel csak felületes értékelés esetén egyezik: valójában ugyanis nem kísértetekről van szó, hiszen nem haltak meg. Anyagi testük csupán átalakult valami mássá, aminek még mindig vannak anyagi vonatkozásai (bizonyos speciális kardokkal például megsebezhető), ám közönséges szemekkel látni már nem lehet.
   Mint Kocher [137] rámutat, a nazgűlok éppen ezért másokra nézve sem a halál veszedelmét jelentik, legalábbis fontos áldozataik számára nem. Igaz, Théoden az ő kapitányuk ellen küzdve esik el [138], ám ő is él még, miután ellenfele már elbukott [139]; Éowynt pedig ugyanez a lidérc azzal fenyegeti meg, hogy akkor nem fogja (mintegy irgalmasan) megölni, ha szembe mer vele szállni [140] – ahogyan Frodót is azzal „biztatják” a nazgűlok, hogy elviszik Mordorba, értelemszerűen élve. [141]
   Nem meglepő, hogy aki önmagát halhatatlannak sejti, az mások irányában inkább irgalomnak véli a halált. Pedig – noha erről Tolkien sehol nem ejt szót – gyaníthatjuk, hogy a kísértés, mellyel Sauron hatalma alá hajtotta e kilenc embert, nem kizárólag a hatalomvágy csábításából állt. Kocher szerint [142] a Nagy Gyűrűk mindenkinek azt biztosítanak, amire leginkább vágyik – a tündéknek a megértés, a gyógyítás, a megőrzés hatalmát, a törpöknek kincset, az embereknek hatalmat. Ám akkor mi különbözteti meg az embereket magától Saurontól? S nem láthattuk-e az Akallabeth történetében is [143], hogy az emberi teremtményeket – s épp a leghatalmasabbakat – Sauron éppen az örök élet reményével ejtheti csapdába leginkább?
   Ne feledjük: az örök élet a maia Sauron számára eleve biztosított, s gyakorlatilag a tündéknek is; de még a törpök életideje is jóval felülmúlja az emberét. [144] Ez is indokolja, hogy éppen az utóbbiak legyenek azok, akinek számára ez mindennél nagyobb vonzerőt jelent.
   Eszerint a nazgűlok sorsa tulajdonképpen a homérosi himnuszban megörökített Tithónosét idézi. [145] De persze csak távolról. Tithónos ugyanis nem maga vágyik a halhatatlanságra, hanem szerelme, a Hajnal kívánja őt örökre magához kötni. Az is az istennő gondatlansága, hogy csak örök életet kér a számára Zeustól, örök ifjúságot nem. Így a csalódás is elsősorban a Hajnalé lesz, aki az őszülő Tithónost már nem is engedi többé ágyába, s a mindinkább magatehetetlenné váló aggastyán csak teher marad a számára. Maga Tithónos e történetben az áldozat szerepét játssza: áldozata az istennő szeszélyének, meggondolatlanságának.
   A nazgűlok sorsa mutatja azt, hogy Tithónos számára az sem lett volna megoldás, ha a Hajnal nem feledkezik meg az örök ifjúságról. Hiszen a Kilencek nem öregszenek, az ő gyűrűjük erre is jó – ez azonban annyit jelent, hogy az örök élet árát nem testükkel, hanem lelkükkel, a személyiségükkel kell megfizetniük.
   Sehol nem derül ki, hogy a Fekete Lovasok láthatatlan lidérctestében mennyi él még egykori emberi mivoltuk emlékéből. Tényszerű emlékek minden bizonnyal, ám meglehet, ezek is csak úgy, ahogyan Frodó vall Samunak Mordor mélyén és a Gyűrű terhétől roskadozva: „Azt tudom, hogy történt valami ilyesmi, de fölidézni képtelen vagyok. Sem az étel, sem a víz ízét, sem a szél neszét, sem a fák, a fű vagy a virágok képét, még a hold, a csillagok képe sem maradt meg bennem.”. [146] Mindenesetre figyelemreméltó, hogy nagyon ritkán szólalnak meg, de akkor sincs szavaikban semmi személyes: vezérük rövid szópárbaja is Gandalffal [147], majd Éowynnal [148] mintha inkább Sauron gondolatait tolmácsolná. S ha mégis van személyes megnyilvánulásuk, akkor az a keserves, vonító üvöltés az, amelyet Frodó és két társa még a Megye dombjai fölött hall meg először:„ ...mintha egy gonosz és magányos lény torkából jönne.[149]
   Egyébként vannak A Gyűrűk Urában valódi kísértetek is: a Holtak Ösvénye rémei. Ezek azonban mindenféle szempontból egyszerűbb lények. Valóságos testük nincs, az régen meghalt; a halandó szem csupán árnyalakokként észleli őket, ennél többet egyedül Legolas tünde-látása fedez fel bennük [150] – hiszen a tündék, mint azt Gandalf már a II. könyv elején elmondta, egyszerre élnek az anyagi és a szellemi világban. [151] S bár a gondoriak és rohaniak rettegnek tőlük, kísértésük valójában nem mások rovására történik, hanem az esküszegésük miatti kegyetlen büntetés.
   Ez a büntetés azonban nyilván nem Sauron műve, akinek számára az esküszegés megszokott és természetes tett, s aki aligha sújtja őket azért, mert nem siettek Isildur segítségére – őellene. Hogy akkor kié? A szöveg erre nem felel világosan. Az emberek sorsa a haláluk után a Qenta Silmarillion szerint is bizonytalan [152]: csak halványan sejthetjük, hogy a halálbeli béke kiérdemlése vagy ki nem érdemlése Mandos döntésétől függ. Amikor tehát Gimli úgy ítéli meg a Holtak harci segítségét, hogy Sauront „saját fegyverével” győzik le [153], nem helytállóan értékel.
   Ami ugyanis ködös, kísérteties vagy rémítő, az nem mind feltétlenül kötődik a gonosz világához. Gondoljunk csak a beorningok népére! E nép A Gyűrűk Urában kizárólag és egyértelműen embernépként szerepel: bátor határőrzők, becsületes, megbízható emberek, bár a törpök iránti előítéletet ők is osztják [154]; Aragorn embertani meghatározása szerint a rohaniak és Suhatag-beliek közeli rokonai [155]. Aki azonban olvasta A hobbitot is, annak más emlékei lesznek Beornról, a nemzetség epónymos-őséről. Mint ott kiderül, Beorn „bőreváltó”, vagyis medveember, s bár átváltozott alakjában elsősorban a gonosz erők (goblinok, wargok) ellen harcol, ám még vendégeire is veszélyes lehet. [156]
   Gandalf maga sem tud választ adni arra, honnan származik Beorn rendkívüli átváltozó-képessége. „Sokan úgy tartják, medve, azoknak a nagy és ősi hegyi medvéknek a leszármazottja, akik az óriások odaérkezte előtt éltek ott. Megint mások azt állítják, hogy az első emberek utódja, akik még Smaug vagy a többi sárkány megérkezése előtt éltek a világnak ebben a zugában... Mindenesetre senki el nem varázsolta őt, hacsak ö nem magamagát... Egyszer láttam, amint egymagában üldögélt a Szögszikla tetején egy éjjel, és a Ködös Hegyek felé bukó Holdat nézte, eközben azt dörmögte a medvék nyelvén: »Eljön a nap, amikor elpusztulnak, és én visszatérek!« Ezért azt hiszem, hogy valamikor ő is a hegyekből érkezett. [157]
   Beorn átváltozóképessége eszerint nem kívülről jött varázslat eredménye – Gandalf, a legnagyobb mágus csak tudja! De az sem képzelhető el, hogy ő varázsolta volna el sajátmagát – Radagastra tett megjegyzése azt sugallja, hogy eleve idegenkedik a varázslástól [158]. Medvévé változásai eszerint veleszületett képességből következnek.
   Tolkien itt feltehetően szándékosan hagyja homályban a magyarázatot. Pedig olyan tündérmesei elemről van itt szó, melyeket bizonyára ő is jól ismert. Beornnak a hegyi medvéktől vagy az első emberektől való származtatása nem alternatíva – nyilván mindkét állítás helytálló!
   A medveapa és emberi anya gyermekéről szóló tündérmesének német és francia változatai is ismertek.[159] Mivel azonban ezekben nem egyértelmű, hogy az apa a medve-e, avagy az anya előző, emberi párja [160], így okunk van feltételezni, hogy ez esetben a motívum keletről, az urali folklórból terjedt Nyugat felé – hiszen a medve isteni kultusza az urali népek körében közismert [161]. A vogul változatban a gyermek deréktól lefelé szőrös – kérdés nem férhet ahhoz, ki az apja. A magyar népmese Medve Jankója is ugyanezen figura – nevét onnan kapta, hogy megölt egy medvét, csak az kopott ki a történetből, hogy ez saját apja volt![162]
   Fontos különbség azonban mindezen tündérmesékhez képest, hogy míg ott a főhős érzelmileg rendszerint anyjával s rajta keresztül az emberekkel azonosul – részleges testi medveszerűsége öröklött, nem tud rajta változtatni –, addig Beorn választása jóval kevésbé egyértelmű. Ő nappal teljesen emberi testben jár, éjszakánként azonban tudatosan válik medvévé. Vagyis Medve Jankó néphitbeli prototípusát a farkasember Európa-szerte ismert, nyomasztó hagyományával keverte[163]. (A Gyűrűk Ura említ valódi farkasembereket is Sauron szolgálatában, ám ezekkel szemtől-szembe nem találkozhatnak sem a főhősök, sem az olvasók.) E fúzió eredménye egy meglehetősen ijesztő külsejű s cseppet sem veszélytelen személy, aki azonban (mivel mégsem a hagyományosan elvetemült fenevadnak képzelt farkas, hanem a jóval csekélyebb ellenszenvvel nézett medve vére van benne) adott esetben a jó oldalára is állhat.
   A hobbit szerint Beorn „...utódainak sok nemzedéke megőrizte azt a sajátosságát, hogy medve alakot tudott ölteni, közülük sokan voltak félelmetesek és gonoszak, de legtöbbjük szívében hasonlatos volt Beornhoz, ha nem is oly nagy és erős.[164] Ha A Gyűrűk Ura ennek ellentmondva mégis következetesen egyszerű embernépként emlegeti a beorningokat, annak valószínű magyarázata az, hogy ha e félelmes medveemberek újra szerepet kapnának, úgy a Holtak Ösvényén érkező kísértet-sereg nem lenne annyira egyedülálló s így megdöbentő hatású példa arra: a sötétségnek, a ködnek, a riasztó küllemű állatoknak sem Sauron az egyetlen, s főleg nem az eredendő ura.
   Kocher értelmezése szerint a buckamanók is kísértetek, voltaképen a Holtak Ösvényén megjelenők párjai, csak éppen ők megmaradnának a rossz oldalon: a gonosz angmari király, a későbbi fő gyűrűlidérc egykori katonáinak kísértetei lennének ők, s mint ilyenek szállják meg egykori ellenfeleik, az arnori harcosok sírját.
   Tény, hogy amit a manók külsejéről megtudunk, az nagyon jól beleillik az európai kísértetképzetek egy vonulatába: a Bombadil Toma kalandjai tanúsága szerint „csontfejük” (bony head)[165] van (=egy puszta koponya), kezük pedig, mint Frodónak alkalma nyílik megtapasztalni a bucka fogságában, nyúlékony [166]. Viszont egyértelműen, jól láthatóak, így eleve kizárhatjuk, hogy halott emberek lelkei volnának. Nem emberi lényekről van tehát szó, hanem sajátos hulladémonokról. Hiszen abból, ahogyan a manó Samut, Trufát és Pippint a sír régi lakóinak ruháiba öltözteti, mielőtt az életükre törne, arra következtethetünk, hogy az elfogott embereket nem csupán megölik és megeszik, de valamilyen rituálét is űznek velük. E rituálé középpontjában a világvége áll, s ilyenformán a Fekete Úr (nem világos: Morgothról vagy Sauronról van-e szó!). A buckamanók tehát az ő teremtményei, pontosabban torzulatai. Bombadil közlése, hogy a napfényt még kevésbé bírják, mint az orkok vagy a trollok, hiszen mindenestül megsemmisülnek tőle [167], ezt látszik igazolni.
   De miből torzulhattak? Erre, úgy tűnik, nincs válasz. Középföldén még jónéhány más, alacsonyabb rangú démonfaj él – gondoljunk a Bombadil Toma kalandjai c. kötetben megénekelt „nyivajkakra” (mewlips)!
   Ez is mutatja: nem értünk témánk végére. A Gonosz szolgálatába állt állatokról (a sárkányoktól a wargokon át a különböző rosszindulatú madarakig, rovarokig) például még szó sem esett.
   Lezárásként arra a kérdésre keresem a választ: az áttekintett (s még az át nem tekintett) számos horror-elem mennyire sötétíti el a regény egészét? E kérdésre különböző válaszok születtek. Charles Moorman például annyira nyomasztónak érzi a regény végkicsengését, hogy ennek alapján még Tolkien közismert katolikus vallásosságának érvényesülését is kétségbe vonja. Megítélése szerint az egész alkotást pogány, a Beowulf világát idéző peszimizmus hatja át: hiszen maga Gandalf szögezi le, hogy noha Sauron megsemmisült, majd jönnek más gonoszok, ahogyan Sauron jött Morgoth bukása, sőt, egyszer a saját bukása után is. Így a Fekete Ur(ak) hatalma jelen marad, míg viszont a mágusok, tündék a maguk gyűrűivel együtt eltávoznak.[168]
   Ezzel szemben Kocher ugyanezen történetből a legoptimistább, leginkább keresztényhez illő következtetést vonta le. Értékelése szerint Sauron minden próbálkozása eleve kudarcra van ítélve. Az Egy Gyűrű segítségével sem képes uralma alá vonni a Hármat; a Hét fölött hiába uralkodik, a törpök kőkemény személyisége ellenáll. Sauron a Gyűrűt nem képes sem megőrizni, sem visszaszerezni.[169]
   Az igazság – úgy tetszik – kettejük között van. Valóban mindig jönnek újabb gonoszok (ezt mutatta volna be Az árnyék visszatér címen A Gyűrűk Ura tördékben maradt folytatása), ám egészen a megjósolt Utolsó Csata idejéig mindig működnek a világban a Jó (végső fokon Ilúvatar által mozgatott) erői, melyek a Gonosz minden próbálkozását kudarcra ítélik – ha csak sokezer éves perspektívában is.
   És éppen ez a tolkieni világ egyik legfőbb vonzereje: ez az, amivel még mindig sokkal több optimizmusra ad lehetőséget, mint az általunk megtapasztalt való világ.





[1] Tolkien: A tündérmesékről. (On Fairy-Stories. „The realm of fairy-story is wide and deep and high and filled with many things... and an ever-present peril...” In u.ő: Tree and Leaf. London, Harper Collins, 2001. 3.) Magyarul u.ő: A Gyűrű nyomán. Fa és levél. Ford. Németh Anikó. Budapest, Merényi, 1996. 15-16.

[2] u.o. 9. (Faërie contains many things besides elves and fays, and besides dwarfs, witches, trolls, giants, or dragons...) Magyarul: i.m. 28.

[3] Eliade 23-26.

[4] u.o.

[5] H. P. Lovecraft: Cthulhu hívása. Budapest, Valhalla Páholy, 1993. A címlapon : Stephen King nagy elődjének remeke

[6] Tolkien: A szilmarilok. Ford. Gálvölgyi Judit. Budapest, Árkádia, 1991. 19., 46-47.

[7] Csagoniz: Exkluzív interjú Göncz Árpáddal. Aurin 3.

[8] Tolkien: A szilmarilok 30-31.

[9] Az immrama, azaz a hajóval, a nyugati tengereken megtett túlvilági út képzete, mely három ír költeményben őrződött meg (de hétről tudunk), Reesék szerint az óegyiptomi Halottak könyve szóbeli ír megfelelője volt. (Rees 314., 325.)

[10] Hésiodos: Erga 173. ()

[11] u.o. 153. (...)

[12] u.ő: Theogonia 767.

[13] Homéros: Odysseia X. 508-512.

[14] u.o. 513-514.

[15] U.o. XI. 36-37. ()

[16] Legegyértelműbben Jób 11.8. (Magasabb az az égnél. Mit tehetsz? Mélyebb a holtak hazájánál. Mit tudhatsz róla? – ) Ám már jóval korábban az éggel () szembeállítva emlegeti Zsoltárok 139. 8. és Ámósz 9.2.

[17] Érúbín 32. id. Scesdrovickij

[18] Rig-Véda I. 185. Magyar fordítás: Pék Zoltán. Budapest, Farkas Lőrinc Imre, 2000. 184-185.

[19] Carpenter 50., 59., 87., 122.

[20] Kalevala. Bukarest, Kriterion, 1972. Ford. Nagy Kálmán. XVI., főleg 160. skk.

[21] Ld. In Napfél és Éjfél. Finnugor rokonaink népköltészete. Ford. Képes Géza. Budapest, Magyar Helikon, 1972. 319-329.

[22] Kalevala XIV. 445-456., XVI. 320-384.

[23] Tolkien: A Gyűrűk Ura. Ford. Réz Ádám, Göncz Árpád. Budapest, Gondolat, 1981. I. 370-371.

[24] u.o. 350-351., 363.

[25] u.o. 371. v.ö. Függelék A/III. In Tolkien: A Gyűrűk Ura III. 351.

[26] J. Grimm 117-118.

[27] Cristopher Tolkien In Tolkien: Az elveszett mesék könyve I-II. Ford. Tandori Dezső. Budapest, Holló és Társa, 1996. I. 345.

[28] Tolkien: A szilmarilok 334.

[29] Ilyen maga Feanor (u.o. 74-80.), vagy Eol, a sötét-tünde (u.o. 155.)

[30] Tolkien: A Gyűrűk Ura pl. I. 382-383., 385., 389., 419.; II. 156.; u.ő: A hobbit (Szobotka Tibor fordításában: A babó.) Budapest, Ciceró, 1992. 138-139., 218.; u.ő: A szilmarilok 108., 275-279.

[31] u.o. 334.; A Gyűrűk Ura I. 397-398., 401.

[32] Tolkien: A Gyűrűk Ura II. 109.( They were not made by Durin's folk, Gimli son of Glóin. Far, far below the deepest delvings of the Dwarves, the world is gnawed by nameless things. Even Sauron knows them not. They are older than he. u.ő: The Lord of the Rings II. London, Harper Collins, 1999. 122.)

[33] u.ő: A szilmarilok 333. (Of old there was Sauron the Maia... u.ő: The Silmarillion London, Harper Collins, 1999. 341. – Gálvölgyi Judit fordításában kezdettől fogva, ez azonban interpretált, s itt épp ezért megtévesztő!)

[34] u.ő: A Gyűrűk Ura III.357-358. v.ö. u.ő: Az erebori kutatás In Befejezetlen mesék (magyarul: A Gyűrű keresése.) II. Ford. Koltai Gábor. Szeged, Szukits, 1995. 56.

[35] u.ő: A szilmarilok 297.

[36] u.ő: : A Gyűrűk Ura II. 342. (his cat he calls her, but she owns him not 416.)

[37] u.o. 341. (Little she knew of or cared for towers, or rings, or anything devised by mind or hand... 415.)

[38] u.o. (And he had promised to bring her food.)

[39] Tolkien: A Gyűrűk Ura I. 171. Ford. Réz Ádám („...amíg nem lesz Nap, se Hold, / s minden csillagot kiolt / világvégi szélvihar, / mit a Sötét Úr kavar.”) Az angol eredetiben közvetlenül nem fordul elő a „világvége” kifejezés, ám a nap lehullására, a Hold és a csillagok halálára, a halott tengerre s az elhervadt földre való utalások együttesen nyilván ennek a képzetét idézik fel. (...never, till the Sun fails and the Moon is dead./In the black wind the stars shall die,/and still on gold here let them lie, /till the dark lord lifts his hand/ over dead sea and withered land. 186.) Hogy Tolkien elképzeléseiben szerepelt a világvége, arra nézve ld. u.ő: Befejezetlen mesék II. 125.: „...a Dagor Dagorathig, a Vég eljöveteléig, amikor majd Melkor visszatér.” (...until the Dagor Dagorath, and the coming of the End, when Melkor returns. u.ő: Unfinished Tales. London, Harper Collins, 1998. 511.)

[40] Tolkien: A Gyűrűk Ura I. 231.; u.o. III. 151.; u.o. III. 351. (Függelék A III.)

[41] Auden 5. v.ö. Kocher 77.

[42] Averincev

[43] ld. In Tolkien: The Lays of Beleriand. London/Sidney, Unwin, 1987. (repr. 1989)

[44] Nem véletlen, hogy eredeti neve már Az elveszett mesék könyvében Melko, ami nyilvánvalóan a sémita melkh (=király) gyök származéka. Ez nem csupán arra utal, hogy Morgoth eredetileg a leghatalmasabb volt a valák között, nem is csak mérhetetlen nagyravágyására, uralkodói ambícióira, de arra is, hogy jó néhány sémita kultuszban ilyen nevet viselt a barbár, véres emberáldozatokkal megtisztelt király-isten, (a közismert, helytelen olvasat szerint: Molokh ld. Leviticus 18. 21.; 20. 1-5.). A végleges Melkor névalak pedig az ugyanezen tőből összetett Melqart (=a város királya) névváltozattal cseng egybe. Az istennnek e megnevezése pl. Karthágóból ismert: ott is áldoztak neki kisgyermekeket.

[45] Szent Ágoston volt az, aki az ószövetségi próféták egyes, eredetileg aktuálpolitikai vonatkozású, tehát kortárs külföldi uralkodókra értendő kirohanásait a Sátán alakjára értelmezte. „De ez választ nyer a prófétai hagyományokból, akár [azáltal], amit Esaias állít, aki az ördögre tesz megjegyzést Babylónia fejedelmének képzelt személye címén: »Miképpen esett le Lucifer, aki korán felkelt?«, akár [azáltal], amit Hiezechiel: »Isten paradicsomának gyönyörűségei között voltál, minden értékes kővel fel voltál díszítve?« (Aurelius Augustinus: De Civitate Dei L. 11. 15. „Sed quid respondetur propheticis testimoniis, sive quod ait Esaias sub figurata persona principis Babyloniae diabolum notans: Quo modo cecidit Lucifer, qui mane oriebatur [Szent Jeromos fordításában helyesen: quomodo cecidisti de caelo lucifer qui mane oriebaris corruisti in terram qui vulnerabas gentes – miképpen estél le az égből, fényhordozó, aki korán felkeltél, omlottál le a Földre, aki megsebezted a nemzeteket?]; sive quod Hiezechiel: In deliciis paradisi Dei fuisti, omni lapide pretioso ornatus es? [Szent Jeromosnál:...omnis lapis pretiosus operimentum tuum – minden értékes kő a te takaród /volt/?])
   Láthatjuk: Szent Ágoston maga is tisztában van azzal, hogy (pseudo-)Ésaiás idézett szavai (Ésaiás XIV. 12. – eredetiben: Miképpen/miért estél le az égből, Ragyogás, a Hajnal fia, [és] vágattál le a földre, népeket legyőző?) valójában a babylóni királyra vonatkoztak. S azt is bizonyára tudja, hogy a Fogság korának prófétája számára e király valójában a legkevésbé sem volt „képzelt személy”, hanem nagyon is valóságos „legyőzője a népeknek”. Így megállapítása, hogy a (pontatlanul) idézett mondat s annak szövegkörnyezete valójában a Sátánra értendő, merőben önkényes – akár Ezékiel esetében, akinek viszont a Júdát cserben hagyó tyrosi király elleni dörgedelmét interpretálja így át (Ezékiel XXVIII. 13. – eredetiben: Édenben, Isten kertjében voltál, minden ritka drágakő a takaród [volt].) A héberben a Ragyogás, a Hajnal fia kifejezés () a Hajnalcsillag megnevezése, amelyhez Ésaiás metaforikusan hasonlítja Babylón uralkodóját: Szent Jeromos ezért fordítja Lucifernek, ami viszont ugyanezen égitest latin neve a görög tükörfordításaként. Ágoston ezt személynévként értelmezi, így alakul át az európai köztudatban a Hajnalcsillag neve a Sátánévá.

[46] Tolkien: A szilmarilok 16-19., 21-23., 29-30., 34.

[47] i.m. 16-17.

[48] i.m. 19.

[49] i.m. 23.

[50] Tolkien: A Gyűrűk Ura III. 218. (Göncz Árpád fordításában „Középföldén példátlan” – ez azonban túlinterpretálás az eredeti – 256. – „greatest in Middle-earth”-hoz képest, s azt sugallja, hogy Sauron hatalma a Gyűrűvel egyenesen felülmúlja Morgothét. A szöveg természetesen érthető így is, de nem kényszerítően. Ha úgy értjük, hogy csupán azonos méretűvé lett a régi Fekete Úrral, már az hatalmas erőnövekedést sugall.

[51] Tolkien: A szilmarilok 16., 34.

[52] i.m. 34.

[53] i.m. 333., 335-336.; v.ö. Tolkien: A Gyűrűk Ura I. 281.

[54] Tolkien: A Gyűrűk Ura u.o.

[55] Nibelung-ének I-II. Budapest, Lampel R. (Wodianer és Fiai). é.n. Ford. Szász Károly 3. 180-184., 193-196. 10. 431-432 s.

[56] i.m. 10. 431-432

[57] Edda. Óészaki mitologikus és hősi énekek. Budapest, Európa, 1985. Ford. Tandori Dezső. 233.

[58] id. Walkó 65-66.

[59] W. Grimm 434-435.

[60] Carpenter 48., 189.

[61] Richard Wagner: A Rajna kincse IV. In u.ő: A Nibelung gyűrűje. Budapest, Zeneműkiadó, 1973. 54.

[62] Nibelung-ének. 3. 286-298.

[63] Tolkien: Az elveszett mesék... I. 345. II. 252.

[64] J.Grimm 117-118.; Kroó 14.

[65] J. Grimm u.o.; W. Grimm 329.

[66] Wagner: Siegfried I/2. In u.ő: A nibelung... 160.

[67] Donington 46.

[68] Kroó 245.

[69] Homéros: Ilias 9. 457.; „” Magyarul: „...Zeusa a földmélynek s riadalmas Persephoneia.” (Ford. Devecseri Gábor. Kiemelés tőlem – U:I. ) Aiskhylos: Hiketides 228-231: „....” Magyarul: „...Hadésnál... Mondják, hogy ott egy másik Zeus itélkezik...”; u.o. 156-159.: „......” „...a földbeli, vendégeihez szivesebb Zeust, a holtak istenét keressük fel...”(ford.: Kerényi Grácia)

[70] Wagner: A Rajna kincse I. In u.ő. A nibelung...17-18.

[71] u.o. 10-16.

[72] i.m. III. u.o. 44.

[73] Wagner: A walkür II/2. In u.ő: A nibelung... 104.

[74] Tolkien: A szilmarilok 335.

[75] Wagner: A Rajna kincse III. In u.ő: A Nibelung... 44.

[76] i.m. IV. u.o. 54.

[77] A kristálygömb. Német népmese. In Jakob és Wilhelm Grimm: gyermek- és családi mesék. Budapest, Magvető,1989. Ford. Adamik Lajos, Márton László. 647-649. vö. még Geszer kán, a tíz világtáj ura. Burját-mongol regény. Budapest, Európa, 1982. Ford. Lőrincz L. László. 146-157.

[78] Tolkien: A tündérmesékről 41-43.

[79] Tolkien A Gyűrűk Ura II. 231.

[80] u.o. II. 254.

[81] Tolkien A Gyűrűk Ura II. 231.

[82] u.o.

[83] II. 247.

[84] Platón: Politeia II. 3. (359. C – 360. C)

[85] A szilmarilok 34.

[86] Tolkien: A Gyűrűk Ura III. 1.

[87] Tolkien: Az elveszett... II. 209.; A szilmarilok 286. (Gothmog Lord of Balrogs)

[88] Tolkien: Az elveszett... I. 129.

[89] i.m. II. 17.

[90] i.m. II.192.

[91] i.m. I. 363.

[92] Tolkien: The Lays... 281.

[93] i.m. 296.

[94] u.o.

[95] i.m. 301.

[96] A lángostor-motívum előzményeként hivatkozhatnánk éppen Miltonra (Paradise Lost II. 88-92.): „Where pain of unextinguishable fire / Must exercise us.../...when the scourge / Inexorably, and the torturing hour / Calls us to penance...” Tolkien nyilván jól ismerte ezt a helyet; ám a scourge itt nyilvánvalóan csupán metaforájaként értendő a tűznek, s nem szó szerint. Emellett ezt a „korbácsot” itt éppen az isteni erő, a Jó hatalma használja a Gonosz ellenében. A motívum gyökerét így talán több joggal kereshetnénk a 15. sz. végi németalföldi miraculum-dráma, a Nimwégai Márika egy sorára (ford.: Mészöly Dezső In Akárki. Misztériumjátékok, mirákulumok, moralitások. szerk. Szenczi Miklós. Budapest, Európa, 1984. 499. Ford. ? ). Itt Simon diák (aki valójában ördög embernek álcázva), mikor érzi, hogy elcsábított áldozata kisiklik kezei köül, így panaszkodik: „Sátánra mondom! – ha a lányt elengedem, / Ott lenn tüzes korbáccsal látják el bajom!” Tolkien valószínűleg ezt a szöveget is ismerhette, s annak emléke hathatott is rá. De inkább talán öntudatlanul, mivel a fentiekből az tűnik ki: a lángostor motívumáig igen lassan, több részlet kombinálásával jutott el.

[97] Tolkien: Az elveszett... I. 381.

[98] i.m. I.129.

[99] i.m. II. 244.

[100] Kocher 72.

[101] Tolkien: A szilmarilok 210.

[102] Tolkien: The Lays...296-297.

[103] Tolkien: A szilmarilok 210.

[104] i.m. 206.

[105] Tolkien: A szilmarilok 85.

[106] Tolkien: Az elveszett... I. 218-219.

[107] Tolkien: A szilmarilok 20.

[108] i.m. 40,

[109] Tolkien: A Gyűrűk Ura III. 186-187.

[110] Tolkien: A szilmarilok 85.

[111] i.m. 15.

[112] Tolkien: Az elveszett mesék könyve I. 219.

[113] Eredetiben: ...and she it is who loveth still to dwell in that black place taking the guise of an unlovely spider... u.ő: The Book of Lost Tales. Part One. London, Harper Collins, 2002. 152.

[114] i.m. 150.

[115] i.m. 219.

[116] Tolkien: A szilmarilok 85-86.

[117] i.m. 193.

[118] Tolkien: A Gyűrűk Ura II 340-341.

[119] Carpenter 17.

[120] Morris 163-165.

[121] Tolkien: A szilmarilok 94-95.

[122] Tolkien: A Gyűrűk Ura II. 340. (...thing in spider-form... 414.)

[123] Kocher 72.

[124] Tolkien: A szilmarilok 95., 119.

[125] i.m. 329.

[126] Tolkien: A Gyűrűk Ura II. 357.

[127] Tolkien: A szilmarilok 95.

[128] Tolkien: A Gyűrűk Ura II. 347.

[129] Völuspá In 320-324.

[130] Kopasz Grím-fia Egill/A fölperzselt tanya. Ford. Bernáth István. Budapest, Tóni Túra Utazási Iroda, 1995. 7.

[131] Ld. Uhrman

[132] OED s.v. goblin

[133] Tolkien: A szilmarilok 58.

[134] OED s.v. orc, ork. A mai angolban ez utóbbi fogalomra a francia eredetű ogre alakot használják. Erről feltételezte Dussieux (68.), hogy valójában az Hongrois (=magyar) népnév torzított formája lenne, s így az emberevő óriásokban a 10. századi kalandozó magyarok torzképét kéne látnunk. E nézetet már Ipolyi (124.) is kétkedve vette át annak idején, mondván: túlzás kizárólag ide vezetni vissza a szó eredetét, s a magyarokkal való kapcsolat inkább a naiv etimológia szintjén képzelhető el. Ma már tudjuk, hogy az elképzelés mindenképen hibás: az ogre szó egy olasz nyelvjárási orgo~ogro francia átvétele, ez viszont megint csak Orcus nevére megy vissza. (i.m. s.v. ogre) A magyarság tehát elesik attól a kétes dicsőségtől, hogy az orkok nevét kölcsönözhette volna.

[135] ld. 115. sz.j.!

[136] Magyar 27-28.; Myring 70-71.

[137] Kocher 64.

[138] Tolkien: A Gyűrűk Ura III. 112.

[139] i.m. III.115.

[140] i.m. III.113.

[141] i.m. I. 252.

[142] Kocher 58.

[143] Tolkien. A szilmarilok 308-312., 320-322.

[144] Tolkien: A Gyűrűk Ura III. 351., 354., 357., 360. (Függelék A/III.)

[145] Hymni Homerici IV. 218-238.

[146] Tolkien: A Gyűrűk Ura III. 211. (At least, I know that such things happened, but I cannot see them. No taste of food, no feel of water, no sound of wind, no memory of tree or grass or flower, no image of moon or star are left to me. 254.)

[147] i.m. III. 101.

[148] i.m. III. 113.

[149] i.m. I. 116. (...like the cry of some evil and lonely creature. 119.)

[150] Tolkien: A Gyűrűk Ura III. 60.

[151] i.m. I. 261.

[152] Tolkien: A szilmarilok 123

[153] Tolkien: A Gyűrűk Ura III. 148.

[154] i.m. I. 267.

[155] i.m. II. 34.

[156] Tolkien: A hobbit 97-98., 108.

[157] i.m. 98. (Some say that he is a bear descended from the great and ancient bears of the mountains that lived there before the giants came. Others say that he is a man descended from the first men who lived before Smaug or the other dragons came into this part of the world... At any rate he is under no enchantment but his own... I once saw him sitting all alone on the top of the Carrock at night watching the moon sinking towards the Misty Mountains, and I heard him growl in the tongue of bears; „The day will come when they will perish and I shall go back!” That is why I believe he once came from the mountains himself. u.ő: The Hobbit. London, Harper Collins, 1999. 109-110.)

[158] i.m. 100.

[159] Radermacher 238. A variánsokról igen bő, de hangsúlyozottan nem teljes áttekintést ad Panzer 5-13.

[160] Legalábbis Radermacher u.o. így értékel. Panzer 18-20. viszont rámutat, hogy még azon variánsokban is, amelyekben az anya már viselősen kerül a medve barlangjába, egyértelműen kimutatható e motívum másodlagossága, a gyermek ugyanis gyakran ez esetekben is félig medvetestű, de legalább medvefüle, medvekarma, s még legjobb esetben is feltűnően rút, durva külseje van. Ugyanez érvényesül a történet görög változatában, Polyphonté mitikus történetében is, akit Aphrodité – mivel Artemis kísérője volt, őt pedig megvetette – azzal büntetett, hogy egy medvébe kellett beleszeretnie. „...és két gyermeket szült, Agriost (=„vad”) és Oreiost (=„hegyi”), akik a legnagyobbak voltak, és végtelen erejük volt. (Antóninos Liberalis: 21. 3. Paris, Les Belles Lettres, 1968. ... .)

[161] Honko 205-206. „A medvekultusz és az azzal kapcsolatos dramatikus szokások, jelenetek a finn mitológia legrégibb rétegéhez tartoznak. Hozzájuk illő párhuzamokat csak a lappok, a szamojédok, a vogulok és az osztjákok, valamint a távolabb élő arktikus népek vadászkultúráinak területén találhatunk.”

[162] Képes 42.

[163] Myring 30-39.

[164] Tolkien: A hobbit 234. (...for many generations the men of his line had the power of taking bear's shape, and some were grim men and bad, but most were in heart like Beorn, if less in size and strength. 271.)

[165] Tolkien: The Adventures Of Tom Bombadil 86.

[166] Tolkien. A Gyűrűk Ura I. 172.

[167] i.m. 173.

[168] Moorman 62-65.

[169] Kocher 59-60.


FELHASZNÁLT IRODALOM


Auden, W.H.: Good and Evil in The Lord of the Rings. Tolkien Journal III. 1. (1967) 5-8.

Averincev, Sz.Sz.: Sátán. Ford. Katona Erzsébet. In Mitológiai enciklopédia II. Budapest, Gondolat, 1988.

Carpenter, Humphrey: J. R. R. Tolkien élete. Ember a mű mögött. Ford. Koncz Éva, Tótfalusi István. Budapest, Cicero, 2001.

Donington, Robert: Wagner's „Ring” and its symbols. London, 1963. (1974.)

Dussieux, (Louis Étienne): Essai historique sur les invasions des Hongrois en Europeet specielement en France. Paris, Lecoffre, 1839 (1879).

Eliade, Mircea: A szent és a profán. A vallási lényegről. Ford. Berényi Gábor. Budapest, Európa (Mérleg) 1987.

Grimm, Jakob: Deutsche Mythologie. Berlin, Schröder, 1934.

Grimm, Wilhelm: Die Deutsche Heldensage. Gütersloh, Bertelsmann, 1889. (3d. ed.)

Honko, Lauri: Finn mitológia. Ford. Erdődi József. In A Tejút fiai. Tanulmányok a finnugor népek hitvilágáról. Budapest, Európa, 1980. 188-213.

Ipolyi Arnold: Magyar mythologia. Pest, Heckenast,1854. (repr. Budapest, Európa 1987.)

Képes Géza: A magyar ősköltészet nyomairól. In u.ő: Az idő körvonalai. Tanulmányok az ősi és modern költészetről. Budapest, Magvető1976. 7-115.

Kocher, Paul H.: Master of Middle-earth. The Achievement of J. R. R. Tolkien. London, Thames and Hudson, 1972.

Kroó György: A Ring és mitológiai, mondai forrásai. in. u.ő: Heilawâc avagydélutáni álom a kanapén. Négy tanulmány A nibelung gyűrűjéről. Budapest, Zeneműkiadó, 1983. 7-163.

u.ő: Licht-Alberich tanulóévei. u.o. 244-266.

Magyar László András: Bevezetés a kísértettanba. Budapest, Akadémiai, l989.

Moorman, Charles: Now Entertain Conjecture of a Time – The Fictive Worlds of C. S. Lewis and J. R. R. Tolkien. In Shadows of Imagination. TheFantasies of C. S. Lewis, J. R. R. Tolkien, and Charles Williams. Ed. Mark R. Hillegas. London, Amsterdam, Illinois; Southern Illinois University Press. 1969.

Morris, Desmond: A csupasz majom. Ford. Hernádi Miklós. Budapest, Európa, 1989.

Myring, Lynn: Vámpírok, kísértetek és rejtélyes erők. Ford. Horváth Gábor. Budapest, Alexandra, 1993.

Panzer, Friedrich: Studien zur germanischen Sagengeschichte I. (Beowulf) München, C.H. Beck'sche Verlagbuchhandlung, 1910.

Radermacher, Ludwig: Mythos und Sage bei den Griechen. Baden beiWien/Leipzig, Rudolf M. Rohrer Verlag, 1938.

Rees, Alwyn & Brinley: Celtic Heritage. Ancient Tradition in Ireland and Wales. London, Thames and Hudson,1961.

Scesdrovickij, D.V.: Seól. Ford. Katona Erzsébet. In Mitológiai enciklopédia II. Budapest, Gondolat 1988.

Uhrman Iván: A trollok természetrajzához. Aurin 3.

Walkó György: Nibelungok. Középkori költészet és európai valóság. Budapest, Magvető, 1984


Mítosz és horror Középföldén
Aurin fantázia-irodalmi és -művészeti honlap
Utolsó változtatás: 2005. október 30.
e-mail, 1996-2005.