Varga Illés

A VALÓSÁG TÜKREI ÉS KULL KIRÁLY

Robert E. Howard Tuzun Thune tükrei című novellájáról

Világtalan vidékről, hol vad varázs terem,
Túl időn - túl teren.
"
- Poe

Robert E. Howard (1906-1936) amerikai író, költő magyarul is olvasható írásai közül kétségkívül az egyik leginkább elgondolkodtató mű a Kull királyról szóló történetek nyílt ciklusába tartozó "The Mirrors of Tuzun Thune" ("Tuzun Thune Tükrei1 ") c. novella. Magyarul Kornya Zsolt fordításában jelent meg a Hősök Kora című kötetben, amely Howard novelláiból és elbeszéléseiből nyújt át egy csokorral.
   A "The Mirrors of Tuzun Thune" 1929-ben jelent meg a Weird Tales című magazinban2 , s ez önmagában is különlegessé teszi, hiszen így ama két Kull-történet közé tartozik, amelyeket Farnsworth Wright (a Weird Tales korabeli szerkesztője) még az író életében megjelentetett a lapban. A másik ilyen történet a "The Shadow Kingdom"3 („Az árnyékkirályság"), amely magyarul „A kígyó jegyében" 4 címmel jelent meg az Árnykirályok című kötetben. 5
   A novella egy írott történelem előtti királyság uralkodójának, az atlantiszi Kullnak egy Tuzun Thune nevű varázslóval, illetve annak csodálatos tükreivel való kalandját meséli el. A történet az író képzeletbeli birodalmában, Valúziában játszódik, s cselekménytartalma néhány mondatba sürítve a következő: a királyon erőt vesz a fásultság, ugyanakkor furcsa álomképek is gyötrik, ezért egyik udvaronca tanácsára felkeresi a minden titkok tudójaként is ismert, Tuzun Thune nevű varázslót (aki egy, az embernél ősibb nép sarja), hátha tőle választ kap a kérdéseire. A varázsló azonban egyenes válasz helyett palotájának bejárati csarnokát beborító tükreire bízza a királyt, rébuszok révén azt sugallva az uralkodónak, hogy azokat figyelve megkaphatja a kívánt válaszokat. Kull nap mint nap eljár a varázslóhoz, figyeli a tükröket, és közben olyan kérdéseken töri a fejét, amelyek azelőtt soha nem foglalkoztatták. Az egyik tükör már-már magába szippantja, ám hűséges testőre, Lándzsás Brule, aki időben értesült a látogatások hátterében álló királyellenes összeesküvésről, megöli a varázslót, és kiáltásával magához téríti Kullt, aki emberfeletti erejét összeszedve lerázza magáról a tükör béklyóit, és megmenekül valamitől.
   Kull származására nézve egy ismeretlen, vad, barbár törzs ivadéka, aki vadállatok között nőtt fel, illetve a civilizáció hajnalát élő atlantiszi törzsek között töltötte kamaszkorát, majd kora egyik leghatalmasabb királyságának, Valúziának zsoldosseregében szolgálva a zsarnok érdekeit egészen az uralkodói posztig küzdötte fel magát, s ellentmondásos egyéniségként bárddal a kezében irányítja, illetve szemléli trónjáról a kezébe került, nem minden dekadenciától mentes, ősi birodalmat.
   Az olvasóközönség először 1929-ben találkozhatott Kull-lal a már említett „The Shadow Kingdom" című elbeszélésben, s ő volt a második azoknak a karaktereknek a sorában, akik sorra születtek meg az író tollvonásainak nyomán. Az első ilyen figura Solomon Kane volt, ám a filozofálásra hajlamos király, a lét kérdéseit feszegető gondolkodó ember nem lehetett olyan népszerű a ponyvamagazin olvasói körében, mint a fanatikus puritán vagy mint később a kimmériai Conan. A szerkesztő Wright ugyanis egészen más véleménnyel volt arról, milyennek is kellene lennie a barbár Kullnak, illetve a figura történeteinek, hogy az olvasók ízlésvilágát is inkább kielégítse. Nem véletlen, hogy az egyik visszautasított Kull-történet, „A bárd jogán" 6 ('By This Axe I Rule!') újraírásából (s így részben a popularitás jegyében) születik majd meg a messze legismertebb és legnépszerűbb Howard-hős, Conan, a kimmériai barbár, illetve első története, "A főnix a kardon"7 (The Phoenix on the Sword), amelyet egyébként Howard egyik legjobb munkájaként tartanak számon. 8
   A Kull-történetek keletkezésének feltételezett idejében (a kései '20-as években) Howard még közel sem volt oly népszerű - mint amilyenné később a Conan-történetek révén vált -, s így Wright is könnyebben utasította el egy-egy írását - a Kull-történetek közül az olyan kitűnő műveket is, mint amilyen például „A bárd jogán" vagy a „Delcardes macskája" 9 (Delcardes' Cat).
   A „Tuzun Thune tükre" azonban megjelent, s feltehetőleg részben annak köszönhetően, hogy az utoljára említett három Howard-mű közül is talán a legkiválóbb alkotás, s hogy értékei oly nyilvánvalóak voltak még az óvatos, s az olvasóközönség reakcióira érthető módon érzékenyen reagáló Wright szerkesztő (ne feledjük: Amerika, s így a Weird Tales magazin és olvasói is a gazdasági világválságot kellős közepét voltak kénytelenek megélni ekkortájt!) számára is, hogy végül is úgy ítélte meg: vétek volna nem kiadni.
   Más is utal azonban a mű különlegességére, mint a puszta tény, hogy egy jobbára ismeretlen szerző műve nem csak elnyeri egy ponyvamagazin szerkesztőjének tetszését, de azt még közlésre alkalmasnak is találja. (Ez a tény önmagában inkább aggodalomra ad okot egy elit ízlésű irodalmár szemében, semmint reményekre.) Ami a mai amatőr irodalmárnak valóban megcsillant valamit a műben rejlő értékekből, feltéve, hogy kicsit ismeri Robert E. Howard írásait, a szerző H. P. Lovecrafthoz fűződő barátságának körülményeit, illetve magának a Weird Talesnek a háza táját, az a novella elején álló Poe-idézet.
   Hiába keressük a Kornya Zsolt-féle fordítás elején! E sorok írója előtt ugyan ismeretlen a kötet, amelyből Kornya a szóban forgó művet magyarra átültetni igyekezett, ám tény: nem először fordul elő a howardi művek magyarra fordítása esetében, hogy versek, versidézetek elmaradnak a művek elejéről. Elmaradtak már Chesterton10 -idézetek, illetve egy Viereck11 -idézet a „Koponyák holdja" (The Moon of Skulls) című Solomon Kane-elbeszélés fejezeteinek felütéseiről12 . Ugyancsak egy Solomon Kane-történet, a „Koponyák a csillagfényben" (Skulls in the Stars) című novella elejéről maradt el egy versidézet bizonyos Hoodtól13 . S e felháborító hagyományt követve a „Tuzun Thune tükre" c. novella fordításának alapjául szolgáló kötet szerkesztője vagy pedig fordítója egy újabb idézettől kímélte meg olvasóközönségét. A hiányzó versrészlet ezúttal - mint említettük - Poe-tól való:

"[sic!] 14 A wild, weird clime that lieth, sublime,
Out of Space - out of Time." 15

Babits fordításában:

"Világtalan vidékről, hol vad varázs terem,
Túl időn - túl teren." 16


   S ha már elmaradt versrészleteknél tartunk, „A Csend Koponyája" 17 (The Skull of Silence) című novella elejéről is elmaradt egy kisebb költemény; ez esetben magának a szerzőnek, Robert E. Howardnak a strófáját nem méltatta figyelemre a fordítás alapjául szolgáló kötet szerkesztője vagy a fordító. (Ámbár ez az eset sem példa nélküli a magyar irodalomban: a már említett „A főnix a kardon" című elbeszélés elejéről is hiányzik a szerző „A királyok útja" című verse. 18 ) Szomorú.
   A „Tuzun Thune tükre" elején szereplő versidézet hiánya azért is különösen az, mert a szerző olyan témára utal vele, amely - mint egyik H. P. Lovecrafthoz írott leveléből19 világosan kiderül - rendkívüli módon foglalkoztatta, és éveken keresztül nem hagyta nyugodni. Az idézet Edgar Allan Poe (1809-1849) Dream-land - Babits Mihány (1893-1941) fordításában "Álomország" - című verséből származik, és jelen sorok szerzője már utalt jelentőségére "Az Álomföldek kulcsa" c. műelemzés20 bevezetőjének szánt, "Lovecraft és az Álomföldek" című írásában a fantázia-irodalom másik korai óriásának, H. P. Lovecraftnek (1890-1937) a műveit illetően21 ; ugyanakkor Howardnak "Az ezüstkulcs" (The Silver Key) című elbeszélés iránti rajongására is kitértünk pár szóban ugyanannak az írásnak a kezdősoraiban.
    "Állandóan utalok erre a történetre eszmefuttatásaimban, amióta csak elolvastam - évekkel ezelőtt valószínűleg többet gondoltam rá, mint bármely más történetre, amely valaha is megjelent a Weird Talesben"22 - emlékezik vissza említett magánlevelében Howard. "Mi sem hagyhatjuk figyelmen kívül, milyen nagy hatást gyakoroltak Howardra - saját bevallása szerint - Lovecraft ezen23 írásai" - írta e sorok szerzője akkor. 24 Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert lám: Robert. E. Howard sejthetően egy novellát, talán egy egész novella-ciklust szentelt „nyugtalanságának", ha úgy tetszik, a témának; avagy ki tudhatja, talán még sokkalta többet, esetleg olyannyira nem hagyták nyugodni e történetek. Ezek persze csak feltételezések, ám tény, hogy Howard utalt "Az ezüstkulcs"-ra eszmefuttatásaiban, s ugyancsak tény, hogy Kull-ciklusa sokkal filozofikusabb, sokkal álmodozóbb, s ennél fogva sokkal elgondolkodtatóbb, mint más, akcióközpontú írásai, amilyenek például a Cormac Mac Art-, vagy a Solomon Kane-történetek. Tény az is, hogy Kull-történetei szoros összefüggésben állnak más ciklusokkal, és tény, hogy egyik legfilozofikusabb művének előhangjául olyan idézetet választott - az „Álomország" két verssorát -, amelyből H. P. Lovecraft Álomföldje és Cthulhu-mítosza részben kétségtelenül gyökeredzik, s amely egyúttal lélekfacsaró, pokolbéli távlatokat idéző, látomásszerű, s nem utolsó sorban mítoszteremtő képei, illetve témája kapcsán talán a leggyakrabban idézhető költeménye is lehetne a fantázia-irodalomnak.
   Ha figyelembe vesszük, hogy (a) milyen nagy hatással volt Howardra a nála másfél évtizeddel idősebb író, és (b) elfogadjuk, hogy H. P. Lovecraft „Az ezüstkulcs" c. írásának kulcsmondatai25 : "az egész élet képek sorozata az agyban, melyben nincs különbség a valós dolgok és a belső álmok között"26 , illetve (c) nem hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a szerző E. A. Poe Dream-land című verséből veszi szóban forgó novellájának mottóját, úgy talán joggal feltételezhetjük, hogy az egy másik, valóságon túli, s bizonyos szempontból csak önnön elméjében létező világgal szembesülő, s annak valós voltán merengő Kull király történetével Robert E. Howard lovecrafti hatásra (1) a maga „ezüstkulcsát" s így egyúttal (2) író-honfitársa egyik legfontosabb művének talán legjelentősebb kortárs irodalmi visszhangját alkotta meg. Mindezen lehetőségek ismeretének birtokában alighanem kijelenthetjük, hogy nem egyszerűen hitelt érdemlő írással állunk szemben, hanem körültekintő figyelmet igénylő alkotással.
   Már az is utat mutathat az elemző elmének, ha párhuzamot vél felfedezni Kull királynak és „Az ezüstkulcs" főszereplőjének, Randolph Carternek alakja között. Valóban: mindkettőjüknek szabadulni kíván szokott életmódjától, amelyet környezete kényszerít rá, ám amelyet maga is felvállal. Carter a polgári, Kull az udvari életbe fáradt bele, s mindkettejüknek a társasági élet okoz nehézségeket. Howard az országlásban elfásult Kull királyról, illetve az emberről megfestett képpel indítja történetét:


   „Még a királyok számára is eljön egyszer a nagy fásultság ideje. Ilyenkor a trón aranyozása sárgarézzé fakul; a palota ragyogása megkopik; a korona drágakövei fénytelenül csillognak, akár a fehér tenger jege; az udvaroncok beszélgetése hasonlatossá válik a bolond csörgősipkájának zagyva csilingeléséhez. A valótlanság különös érzése telepszik az emberre. Még a napkorong is hitvány rézgarasként gurul az ég ívére, s a zöld tenger leheletéből kivész a frissítő erő.
   Kull Valúzia trónusán ült, és megadta magát a fásultságnak. Végtelen körképként forgott körülötte minden: asszonyok, férfiak, papok, események, események árnyai, látni- és tennivalók. Szellemként jöttek-mentek mind, nem hagytak maradandó benyomást maguk után, csak valami szörnyű kimerültséget." (147. o.)


   Nem egyszerűen arról van tehát szó, hogy Kullt megterhelték az ország ügyei. A valótlanság érzése telepedett rá, önnön létezésébe vetett hite rendült meg, és a bizonytalanság érzése kerítette hatalmába, amely elsősorban látásmódjában tükröződik, ahogyan az őt körülvevő dolgokat szemléli és látja. Értékrendje (a civilizáció nagyszerű eredményeitől megszédült barbárnak az értékrendje, aki vágyik a pazar pompa után, s áhítattal tekint annak eredményeire: az építészeti csodákra, a páratlan gazdagságra, az összpontosuló hatalomra) meginog: lakóhelye gazdagsága, a lábai előtt heverő birodalom, annak hódolata mintha nem minden lehetne, amit egy ember, vagy inkább ő, aki megszerezte mindezt, az élettől várhat. Barbárok gyermeke ő, ám egyszerre mintha egykori otthona: a vadon, a tenger, illetve az ég, a nap és a szél is cserbenhagyná. Nem hallja azok hívó szavát, mert valami egészen más természetű dolog nyugtalanítja: "És Kull mégsem fásult el teljesen. Heves vágy élt benne az önmagán és a valúziai udvartartáson kívüli dolgok iránt. Nyugtalanság töltötte el; éjjelente különös álmok nyúltak a lelke után, melyeket hiába igyekezett elfelejteni" (uo.). Miként Carter számára, úgy Kull számára is az álmok jelentik a megoldást.
   Kull azonban bizonytalankodik, mert olyan élményeket jelent számára a rátelepedő új érzés, amilyenekkel még nem találkozott, s amelyet sehogy sem tud elhelyezni világában. Bizalmas tanácsadóját hívatja, Lándzsás Brulét, aki valamikori önmagának tükre: az udvari praktikáktól, a civilizált világ cselszövényeitől idegen szellemiséget képviselő harcos. Ám annak nyílt, egyenes és őszinte jelleme, a benne felsejlő „Kull" rádöbbenti a királyt a bizonyosságra: érzései nem csalják meg, más egyébre vágyik, mint régi, szabad és kalandos életére:

„Magához hívatta Lándzsás Brulét, a harcost és bajtársat, aki a nyugati szigeteken, a piktek vad földjén született.
   - Királyom, belefáradtál az udvari életbe. Jöjj velem a hajómra, bízzuk magunkat egy ideig a hullámok kegyére!
   - Nem - Kull komoran roppant öklére támasztotta az állát. - Mindenbe belefáradtam. A városok untatnak; a határokon minden csendes. Már nem hallom a hullámok zenéjét, mint régen, kölyökkoromban, amikor Atlantisz fövenyén heverésztem, s a sziporkázó csillagokat néztem a fejem fölött. Még a zöldellő erdők sem csalogatnak úgy, mint azelőtt. Különös vágyak éledtek bennem, életen túli vágyak." (147-148. o.)

   Nem nosztalgia az, ami rátör, nem azért nem érzi jól magát saját bőrében, illetve kellemetlenül valúziai udvartartásának körében és palotájának falai között. Nem tudja még, hogy mire, ámde azzal nagyon is tisztában van, hogy másra vágyik, azok a dolgok foglalkoztatják, amelyeket álmában tapasztalt, s amelyeket hiába igyekszik kiverni fejéből. A tudata legmélyén megjelenő, szemléletmódjában bekövetkező változást álmai jelzik; maga előtt is titkos, ismeretlen gondolatai vágyai formájában törnek tudatos énjének felszínére. Az álmok, bár nem tudja megmagyarázni, miért, változást idéznek elő szemléletmódjában, vagyis a baj nem vele, hanem gondolkodásmódjával, világnézetével, az őt körülvevő valós dolgokról alkotott fogalmaival és elképzeléseivel van, ami rányomja bélyegét gondolkodására és ezáltal életmódjára is. Erre az apróságra hívja fel a figyelmét Thuzun Tune, a varázsló, akit úgy mutatnak be neki, mint élet és halál valamennyi titkának, továbbá valamennyi csillagnak és tengerből kibukannó szárazulatnak az ismerőjét, s aki szintén Valúziában él, a Látomások Tavánál, az Ezer Tükör Házában:

   „- Ez talán nem csoda, hogy az oktalan hús engedelmeskedik a szellemnek? Járok; lélegzek, beszélek. Nem csodák-é ezek mind?" (149. o.)

   Kull először nem érti ezt a beszédet, ám Tuzun Thune megvilágosítja: rávezeti csodálkozás, a gondolkodás, a töprengés és kétkedés, illetve a felismerés útjaira; "A tükör maga a világ..." - jelenti ki Tuzun Thune (150. o.).
   Howard, illetve Howard varázslója a lehető legegyszerűbb és legkézzelfoghatóbb példát használja fel mint eszközt gondolatainak szemléltetésére. Hiszen nem csak Tuzun Thune tükrei varázslatosak; a tükrök elénk tárják a körülöttünk levő világot, szemlélőjének mindent leplezetlenül mutatnak meg - még önmagát is zavartalanul szemlélheti bennük az ember: úgy látja bennük saját mását, amilyennek mások láthatják őt. A tükrök egy másik, csodálatosabb tulajdonsága azonban az, hogy ha a fókuszuk változik, azzal együtt változik a szemlélő elé vetített képük is. Két tükröt egymás elé tartva pedig ezernyi hasonló, a tükrükben fellelhető világ teremthető.
   Kull is kénytelen megtapasztalni ezt a jelenséget, s a tükörfolyosó végén látott önmaga halovány sejtelmeket ébreszt benne a nézőpont jelentőségéről:

„Megkörnyékezte a parányiság, a jelentéktelenség érzése. Úgy tűnt, mintha ez lenne az igazi Kull, mintha a pöttöm figura mutatná a valódi arányokat. Gyorsan félrelépett hát, egy másik tükör elé." (uo.).

   Az ember a tükör segítségével kívülről szemlélheti önmagát és világát. Személytelen kapcsolatba léphet mindazzal, amit személye sugároz, és az őt körülvevő világgal is. Ha a tükör homorú vagy domború, a kép változik, miként az egyes személyekről, tárgyakról kialakult kép is az emberekben aszerint, hogy milyen szempontok szerint szemlélik vizsgálatuk tárgyát. Az élőlények, a tárgyak, a fogalmak, legbensőbb világunk és az univerzum mind-mind szemléletünk tárgyaivá lehetnek, akárcsak a múlt és a jelen, a jövő, vagy az, ami soha nem történt meg, és esetleg avagy minden kétséget kizáróan soha nem is fog. Élet és halál, tér- és időbeli távolságok mind-mind viszonylagosak lesznek a választott nézőpont függvényében.
   Ennek szellemében javasolja Tuzun Thune Kullnak, felejtkezzen meg az időről, és csak a mával törődjön, mert számára csak annak van igazán jelentősége. A múlt napok, idők, korok tanulságul szolgálnak csupán az örökkévalónak tudott, látott, sejtett vagy hitt dolgok megítélésében. Egymillió év az ember számára nagy idő, az Univerzum történetében azonban csak egy perc vagy még annyi sem, egy pillanat, mely sosemvolt füstként libben tova az idő végtelenjében. Ilyen arányok mellett nem lehet emberi léptékkel mérni egy halandó élet és tett jelentőségét. Márpedig a halandó ember teremtette dolgok ennél jóval rövidebb életűek. Jogosnak tűnik hát az embert körülvevő dolgok iránti túlzott rajongásra és tiszteletre irányuló revízió, amelyet Tuzun Thune javasol a királynak, s mindaz, ami ezzel óhatatlanul együtt jár: a szépségnek és rútságnak, az igazságnak és hamisságnak, a jóságnak és rossznak a valóságban való másfajta alapokon nyugvó keresése.
   Ha az emberi társadalmak, népek és birodalmak s velük együtt az egyes embernek az értük avagy a közösség érdekében elért eredményei ennyire mulandóak, s mit se számít az idő ellenében az értük hullajtott vér és verejték, mi az, amire érdemes figyelni, melyek azok a csodák, amelyek felfedezésére és megismerésére érdemes időt és energiát fordítani - mi az, amiért érdemes élni és küzdeni?


   „A népek elmúlnak, és elfelejtik őket, mert az emberekre ez a sors van kiszabva.
   - Igen - sóhajtotta Kull. - Hát nem szörnyű, hogy mindaz a szépség és dicsőség, amit az ember megteremt, foszló füstfodorként enyészik tova?
   - Miért lenne az, hisz a végzet rendelte így! Mindig a mának élj, Kull, a mostnak! A halottak halottak, a meg nem születettek még nem élnek. Mit törődsz vele, hogy az emberek nem fognak emlékezni rád, amikor magadat is elfelejted majd a halál csöndes világaiban?" (151-152. o.)

   Tuzun Thune egyszerű - még ha a barbár számára nem is tisztán érthető - válasza erre a kérdésre: hogy önmagunk és a valóság minél több aspektusának megismeréséért: "Mindig a mának élj... a mostnak! ", Carpe diem!, élj a mának, nyiss ki minden ajtót! ; és Kull egyszerre rádöbben, hogy nem ismeri saját magát, s hogy voltaképp nem alkothat tisztességes véleményt saját világáról sem (arról a világról, amelyben pedig megadatott élnie), mert nincs egyetlen valamirevaló összehasonlítási alapja sem: Kull egyetlen más világot sem ismer.


   „Az én világom az egyetlen, amelyet ismerek. Hogyan alkossak róla véleményt, ha egyetlen másikról sem tudok, ha nincs semmi alapom az összehasonlításhoz? Bizonyára odaát is vannak zöldellő dombok és zúgó hullámok és tágas síkságok, ahol harcra fegyverkeznek a katonák. Varázsló, te bölcsebb vagy a legtöbb embernél; mondd meg hát nekem, léteznek-é más világok?" (152-153. o.)

   A varázsló válasza nem hagy kétséget Howard eredeti koncepciója felől:


   „Az embernek azért van szeme, hogy lásson - válaszolta az öreg. - Aki pedig látni akar, annak előbb hinnie kell." (153. o.)

   Így szól a kérdéseire adott válasz első fele. A válasz nyomában pedig lassanként új alakot ölt Kull előtt mindaz, amit lát. Tuzun Thune tanításának befogadója kételkedhet a bölcsesség hitelét illetően, hiszen amiben az ember hisz, az létezik számára. Márpedig a királynak látomásai támadnak; képzelődései a létezésnek olyan zugaiból törnek rá, amelyeket korábban semminek avagy nem létezőnek gondolt, mert létezésükről nem tudott. Korábbi tudatlansága azonban mit se számít gondolkodó elméjének:


   „Egyvalamit azonban bizonyosan tudott: időnként furcsa látomásai támadtak, hontalan szellemek gyanánt táncolták körül, melyek kéretlenül rajzanak elő a nemlét üres szakadékaiból." (154. o.)

   A varázsló tanításaiban lappangó igazi bölcsességre Kull csak ezek után érez rá ösztönösen (ám még korántsem az eszmélés szintjén), illetve azután, hogy a varázsló a létezésre vonatkozó bölcsesség hiányzó felét, a király - s egyúttal talán az olvasó - valóságról korábban alkotott elképzelései fiziológiai okainak magyarázatát is hozzá fűzi mondandójához:


   „- Láss és higgy - tanácsolta a varázsló. - Ha el akarsz érni valamit, hinned kell benne. A forma árnyék, az anyag káprázat, a valóság álom; az ember azért létezik, mert hisz önmagában; pedig nem egyéb az istenek álmánál. És mégis azzá válhat, amivé akar. A forma és az anyag képlékeny álom csupán. A szellem, az én, az isteni álom magja - csak az valódi, csak az halhatatlan." (155. o.)

   "Az ember azért létezik, mert hisz önmagában" - jelenti ki, vagyis állítja Tuzun Thune. Tehát az ember létezésének oka e szerint a bölcsesség szerint nem az a tény, hogy megszületett - hiszen akkor nem is lehetne homo sapiens -, hanem az érzékeire alapozott tudatosság, s így végső soron az előbbiek csalhatatlanságába vetett reményei révén a hit: hogy létezik. Ámde valóban csalhatatlanok-e azok az érzékek?
   "A forma árnyék, az anyag káprázat, a valóság álom" - állítja Tuzun Thune, s ma, a XX. század végén, amikor virtuális környezetünk mindinkább elnyomja a „ténylegesen" megélt emlékeket, élményeket és tapasztalatokat, már nem tehetjük meg, hogy ne ismerjük el a fondorlatos varázsló, Tuzun Thune tükreinek igazát. Mindazon dolgok, amelyek ma még vagy már nem léteznek, avagy sosem létezhettek, ám amiket a vizuális informatika révén láthatunk, hallhatunk s tapasztalhatjuk, hogy környezetünkre embertársaink gondolatai és cselekedetei révén hatással vannak, nem valóságosak, s mégis léteznek egy másik világban. Amit azonban a filmvászon felületein vagy a tévében láthatunk, csupán káprázat - amiként minden forma árnyék, amely az aktuális fényviszonyok függvényében születik újjá tudatunkban. Környezetünket ennél fogva egyszer ilyennek látjuk, másszor pedig olyannak. Tapintásunk, szaglásunk ugyan nem csalható meg látvány révén, ám előbbi esetében már képes átvenni az általunk ismert világtól a stafétabotot a virtuális valóság, vagyis egy ember által teremtett, mesterséges, de létező és nem egyéb, mint az ember fantáziája alakította valóság.
   A keleti árnyszínházak működési elvében is kifejezésre jut a fentebbi, Tuzun Thune által a nyomaték kedvéért kétszer is elismételt bölcsesség, ezek puszta léte immár évszázadok óta szerez érvényt ennek az igazságnak. Az árnyékok váltakozásával egy másik világ kel életre, amely tükörképe a mi világunknak. Olyan élményekkel lehetünk abban a világban gazdagabbak, amelyeket éppúgy a sajátunknak mondhatunk, mint bármilyen más, a valóságot híven másoló, utánzó művészeti alkotás révén megélt tapasztalatot.


   „Eszébe jutottak a varázsló szavai, s úgy rémlett, mintha már majdhogynem értené őket. Forma és anyag, nem arról lenne szó, hogy ha megtalálja a kulcsot ehhez a kapuhoz, tetszése szerint változtathatja őket?" (155. o.)

   Tedd azt, amit akarsz! - Michael Endének (1929-1995), a német fantázia-irodalom egyik legkiválóbb íróalakjának gondolatai ezek, amelyek Howard Kull-történetében (kerek ötven évvel A Végtelen Történet megjelenése /1979/ előtt) ha eltérő formában is, de már megfogalmazódnak.
   Fentebbi megállapításunkkal ugyanakkor elérkeztünk a „Tuzun Thune Tükrei"-nek a fantasztikus irodalom, illetve művészetek szemszögéből talán legfontosabb gondolatához. A mű tanulsága szerint ugyanis a fantasztikum világa semmivel sem hátrébb való más művészeteknél.
   Olyan következtetés ez, amelynek igazsága jegyében nem csak a ponyvamagazinoknak író, a „magas" irodalomtól majdhogynem teljes elszigeteltségben felnőni, élni és dolgozni kénytelen texasi Howard alkot figyelemre méltó, ám ugyanakkor milliókat szórakoztató műveket; de az angolszász irodalomnak még olyan kiválóságai is, mint a XX. századi amerikai szépirodalom talán egyik legtöbbet méltatott s legtöbbre tartott stilisztája: James Branch Cabell (1879-1958), vagy XX. századi angolszász irodalom egyik legnagyobbjaként ünnepelt, ugyanakkor vitathatatlanul a legsikeresebb, legnépszerűbb íróalakja, az angol J. R. R. Tolkien (1892-1973).
   A Brule révén a varázsló praktikájától és így az összeesküvők álnok cselszövényétől és merényétől egy csapásra megszabadult Kull király sem felejti el élményeit, a tükörben látottakat, és nem ítéli meg azokat a bukott varázsló és saját, álnokságra vetemedő környezete után. Épp ellenkezőleg: bizonyosra veszi, hogy tapasztalatai hitelt érdemlőek, s úgy véli, kis híján balul végződött látogatásainak és a gyanús, ármányos varázsló látomásaiban, nappali álmaiban való nyilvánvaló közreműködésének ellenére is bizonyságot kapott az őt körülvevő valóságot érintő kétségei felől. Hiszen akár látta, amit látott, akár csak képzelte, hogy látta mindazt, amire emlékszik, mit sem változtat azon hallottak tanulságán, amelyeket Tuzun Thune a fülébe sugdosott, s amelyeket emlékezete a megértés és eszmélés szellemében raktározott el. Mert nem az számít - állítja a mű -, hogy valós dolgok-e a látottak, hanem hogy összefüggésben állnak-e azzal, amit valóságként él meg az emberi elme. Ez ad a dolgok létezésének értelmet, s nem az a sajátosságuk, hogy vannak-e, azaz hogy valósak-e avagy sem.
   Howard a novella utolsó bekezdésében végső bizonyossággal szolgál meggyőződése, illetve világszemlélete felől: kiszól a műből; saját hangján, az elbeszélt történet tanulságát összegezve szólal meg - noha Kornya Zsolt fordításában nehéz felfedezni ezt a személyes hangot. Az alábbi idézetről van szó:


   „Mert ő tudja, hogy a mindennapok világán túl léteznek más világok is, s Tuzun Thune akár alattomos bűbájjal, akár puszta szavakkal babonázta meg annak idején, annak a különös kapunak a túloldaláról idegen hangok és képek szivárogtak a tudatába. És mióta Kull Tuzun Thune tükrébe nézett, kevésbé biztos a valóságban." (158. o.)

   Howard azonban novellája utolsó soraiban a Kornya-féle fordítással ellentétben nem hősének tudati világára koncentrál, aki udvarával ellentétben tisztába van a világ egynémely vonatkozásával avagy titkával. Nem. Az író - fordítójától eltérően - saját meggyőződésének ad hangot az elbeszélő helyzetéből , vagyis általánosító megállapítást tesz ilyenformán:


   - For there are worlds beyond worlds, as Kull knows, and wether the wizard bewitched him by words or by mesmerism, vistas did open to the king's gaze beyond that strange door, and Kull is less sure of reality since he gazed into the Mirrors of Tuzun Thune." 27

   "Mert léteznek világokon túli világok, ahogy Kull tudja; és akár szavak, akár bubáj révén babonázta meg ot a varázsló, a király tekintete elott kilátás nyílt ama különös ajtón túlra, s Kull kevésbé biztos a valóságban, azóta, hogy belenézett Tuzun Thune Tükreibe." 28

   "Világtalan vidékről, hol vad varázs terem, / Túl időn - túl teren" - így szól a Poe-vers, amelynek témája ösztönzőleg hatott Howard barátjára és levelezőpartnerére (aki E. A. Poe-val együtt szezőnk egyik kedvenc írója is volt egyben), H. P. Lovecraftre is. Az idősebb író „Az ezüstkulcs" című műve gyújtó hatással volt a fiatal íróra, aki még épp, hogy csak rátalált írói hangjára a „Tuzun Thune" keletkezésekor. S nem is a fantázia, az ember belső élményvilága, illetve a való világ kapcsolata felőli gondolataik egyezésében mutat hasonlóságot a lovecrafti és a howardi mű.
   A hit mindkét műben kiemelt szerephez jut: Carter is, Kull is hisznek, mert látták, amit láttak.
   Ám Kull először csak megsejt valamit; ingerszegény környezete erősíti fel benne a valós világon túl létező világok hatásaira való érzékenységét. Tuzun Thune szerint hinni kell ahhoz, hogy lássunk; s Kull esetében, aki már saját létezésében, valódiságában is kételkedik, gyógyító hatású e bölcsesség. Hiszen Kull pusztán megszokásból fogadta el eddig a tudatot, hogy van; de nem tudja, s - a tükrök eléje vetítette képek hatására - kételkedni kezd: honnan is tudhatná? Gondolhatná, hogy: Cogito, ergo sum; ám ott vannak a tükrök. Honnan tudhatja, hogy ez a világ, ő maga - valódi-e? Hinnie kell benne.


   „- Valkára, melyikünk az igazi ember: ő vagy én? Ki a másik árnyéka kettőnk közül? Talán ezek a tükrök ablakok egy másik világra? Ő is úgy lát engem, ahogy én őt? Puszta tükörkép vagyok csupán számára, ahogy ő nekem? És ha én vagyok a képmás, akkor miféle világ rejtőzik a tükör túloldalán?" (152. o.)

   Hinni kell benne éppúgy, mint ahogy Randolph Carter nem hisz benne, mikor elveszti az álmok kapujának kulcsát, s hiábavalóan próbálkozik hiteles fantáziákat írni: "a valószerűtlenség földi félelme tarolta le tündérkertjének finom és meghökkent virágait. "29 A "valószerűtlenség földi félelme": ez az, ami rátelepszik Valúzia királyára, az atlantiszi Kullra, s amelytől szabadulni remél Tuzun Thune bölcsessége s kivált Tükrei által.
   Howardnak azonban nem célja az eltévelyedett huszadik század társadalomtudati körképének megrajzolása, ebből a szempontból egyáltalán nem érdekli a kiutat kereső ember története; hiszen Kull története akár Randolph Carteré is lehetne. Hogy mégsem az, köszönhető az elbeszélés közegének: Kull világa egzotikus, teljességgel fantázia-teremtette, sosem-volt, édeni miliő. A "hajdanvolt"-nak a lovagregények világához hasonlító hazugsága, egy jobb kor álomképe, ám mindenképp való, noha csak egy képsorozat az agyban.
   Kull története azonban nem Carter története; joggal adódik a kérdés: miben más ez a novella a nyilvánvaló külsőségeken túl?
   Kull a bizonyságot keresi: a létezésre való bizonyítékot; s Kull kérdései Howard kérdései.
   Képek sorozata? Akkor mi a valóság?
   Mi az élet? Ezt a - a lovecrafti következtetés folytán önkéntelenül adódó - kérdést tudatosítja az elbeszélő. Mihez kezdjünk akkor vele? Feloldódjunk színekben? - hangokban? - hangulatokban?
   Howardot nem utolsó sorban a lét végső kérdései foglalkoztatják, mint olyan problémák, amelyekre megtalálván a választ minden egyéb értelmet nyerhet, s a helyére kerülhet. Ám míg Lovecraft a spekulatív filozófia eszközeivel zsonglőrködik, Howard a fizikai valóság kereteit feszíti: a vetülethez, a perspektívához, a nézőponthoz nyúl. Lovecraft s szépséget és az álmot helyezi mindenek fölé, mint az örök ideák hordozóit. Az értékrend az, amelyet az embernek megadatott élet központi problémájaként, világnézetet, életmódot meghatározó erőként művének homlokterébe helyez. Howard azonban ennél is tovább megy. Ott folytatja, ahol Lovecraft letette a tollat - alaptételnek fogadja el a lovecrafti végkövetkeztetést, és a végső kérdés izgatja: a lét kérdése.
   Howard - miként a mű végére megbizonyosodhatunk felőle - kevésbé hisz a valóságban; nem csak azt fogadja el igaznak. Biztos benne, hogy van más is, s az olvasót is biztosítja puszta szavakkal... Vajon nem puszta szavakkal babonáz-e meg minket az író Robert E. Howard, amikor századokkal, évezredekkel vagy éppen özönvízzel a miénk előtti világba kalauzolja olvasóját, s nem puszta szavakkal éri-e el, hogy azokban a pillanatokban, amikor azonosulni tudunk szereplőivel, valóságosnak tűnjék fel mindaz, amit olvasunk?
   Howard nem tudja, vagy legalábbis - akárcsak idősebb, magyar kortársa, Gulácsy Lajos (1882-1932) - nem mondja ki, hogy mi az, aminek létezése felől csak annyi bizonyosat tud, hogy a „való" világon túl létező, s hogy bármit rejthet.
   Ám ennek a túlnani világnak a hatására egy egyszerű fizikai jelenségen megszalad, felszabadul a király képzelete. A nézőpont, a világszemlélet, s nem az udvar légköre az, amely fogva tartotta őt. Az udvari miliő csak sugározta felé, szimbolizálta azt a fajta világfelfogást, amely bilincsbe verte őt. Bár Howard következetesen végigviszi az allegóriát, amelyet a mű magában rejt, illetve hordoz, a fordító - figyelmen kívül hagyva a mű gondolati tartalmát - saját szája íze szerint „ültette át" magyarra a szöveget, s az eredetihez képest megbocsáthatatlanul, napjaink szerepjátékokból és utánérzésekből kicsírázó tucat-fantasyjeinek modorában vulgarizálta, aminek folytán az - sajnos megint csak - jelentősen, az eredeti logikai szerkezethez képest az érthetetlenségig megváltozott:


   "- Úgy bizony, menjünk, mormolta Kull - és váll váll mellett hagyták el az Ezer Tükör Házát, ahol - ki tudhatja azt? - talán béklyóba vert lelkek sikoltoztak segítségért a foncsorozott üveg hideg tömlöcéből. " (157. o.)

   „Let us go then," answered Kull, and side by side they went forth from the House of a Thousand Mirrors - where, mayhap, are prisoned the souls of men." 30

   „- Menjünk hát - felelte Kull, és váll-váll mellett távoztak az Ezernyi Tükör Házából - ahol - talán - az emberi lelkek raboskodtak." 31

   Miként azonban Kull kérdései Howard kérdései, úgy Tuzun Thune válaszai is Howard válaszai.


   „- Láss és higgy! - tanácsolta a varázsló. - Ha el akarsz érni valamit, hinned kell benne. A forma árnyék, az anyag káprázat, a valóság álom; az ember azért létezik, mert hisz önmagában; pedig nem egyéb az istenek álmánál. És mégis azzá válhat, amivé akar. A forma és az anyag képlékeny árnyék csupán. A szellem, az én, az isteni álom magja - csak az valódi, csak az halhatatlan. Láss és higgy, ha el akarsz érni valamit, Kull!" (155. o.)

   Noha Tuzun Thune nem állítja, csupán költői kérdésként fogalmazza meg, hogy az ember az istenek álma volna32 („mi más az ember, ha nem az istenek álma?" 33 ), azt tanítja Kullnak, hogy a szelleme (mind), az énje (ego) a káprázatként létező világon túli valósághoz tartozó dolog, mert valamely felsőbbrendű egész része, s mint ilyen halhatatlan. Látni kell és hinni a megvilágosodáshoz, és bár Kull nem érti teljesen a varázsló beszédét, lassan felfogja, mi az, amit bensője igazolni vél, mivel hajlik arra, hogy higgyen benne. Ő, aki véres bárddal a kezében igyekszik minden erejével ideális társadalmat teremteni, és fittyet hány dekadens udvara s ezzel együtt egy egész civilizáció ezeréves hagyományainak, a cselekvő filozófus megtestesítője, egyben az idealista emberé. Olyan emberé, aki hisz abban, amit tesz, olyan emberé, aki meggyőződésből cselekszik. Talán egy idea volna ennek az embernek a mozgatórugója? - egy idea, amely az isteni álom magja?
   Nem a „Tuzun Thune Tükrei" az egyetlen olyan mű, amelyben Howard tanújelét adja bizonyos hitvallásnak. A puritán Solomon Kane történetei vagy az erkölcsiségtől mentes, de soha nem erkölcstelen vagy gerinctelen Conan magatartásformáját meghatározó világnézeti elemek közt rábukkanhatunk Howard életszemléletének egy-egy vonására. Ezek a vonások azonban inkább csak egyfajta vallásos szemléletmódot tükröznek mintsem igazi, mély hitet.
   A transzcendens létezésbe vetett hitének azonban Howard megfellebbezhetetlen tanújelét adja egyik legszebb, talán legmeghatóbb írásában, a Dermod's Bane34 („Dermod átka") című novellában, ebben az író napjaiban játszódó, önéletrajzi elemektől sem mentes önvallomásban. Talán egyetlen művében sem fogalmazódik meg oly konkrétan, nyilvánvalóan és őszintén a túlvilágba vetett hite, mint ez utóbb említett művében, s ez a hit, mint láthattuk, döntő szerephez jut a howardi életfilozófiában. Döntő szerephez jut, de nemcsak a művek arculatának formálásában, hanem az író sorsának alakulásában is. Howard nem pusztán publikálásra szánta műveit, amelyekből megkeresheti kenyerét; vallotta is, amit írt. Amikor pedig megtudta, hogy édesanyja többé nem tér magához a kómából, amelybe zuhant, megírta búcsúversét, és követte édesanyját a túlvilágra, amelyben hitt.


1 A műcím Kornya Zsolt fordítása; ld. Howard, Robert Ervin: Tuzun Thune tükre; in: Hősök Kora; Valhalla Holding Kft., Bp., 1997 (ford. Kornya Zsolt); pp. 147-158.

2 Howard, Robert E.: "The Mirrors of Tuzun Thune"; in: Weird Tales, szeptember, 1929

3 Howard, Robert E.: "The Shadow Kingdom"; in: Weird Tales, augusztus, 1929

4 Howard, Robert E.: A kígyó jegyében; in: Árnykirályok; Cherubion, Debrecen, 1992 (ford. Kornya Zsolt) pp. 7-42.

5 A Kull-történetek megjelenését illetően forrásként szolgált: Drake, David: "Introduction: The Human Side", in: Howard, Robert E.: Kull; Baen, New York, 1995; First printing, July, 1995; pp. 1-4.

6 Howard: A bárd jogán; (op. cit.) 1997, pp. 25-51.

7 Howard, Robert E.: A főnix a kardon; in: Barbárok és varázslók; Phoenix, Debrecen, 1991 (ford. Nemes István); pp. 105-133.

8 Drake (op. cit.) p. 2.

9 Howard: Delcardes macskája; (op. cit.) 1997, pp. 59-90.

10 Chesterton, Gilbert Keith (1874-1936) angol író, költő, kritikus, folyóirat-szerkesztő. A két világháború között hazánkban is jelentős hírnévnek örvendett. Legelső könyve, a The Wild Knight ('A vad lovag', 1900) c. verseskötet már címénél fogva is jellemző egész (mintegy száz kötetnyi) életművére: középkor-imádatára, konzervativizmusára.

11 Viereck, George Sylvester (1884-1962) német származású amerikai költő, író. Angol nyelvű verseskötete (Niniveh and Other Poems, 'Ninive és más versek', 1907) nyomán a New York Times „az amerikai irodalom viharmadara"-ként ünnepelte.

12 Vö.: Howard, Robert E.: "The Moon of Skulls"; in: Solomon Kane; Baen, New York, 1995; First printing, November, 1995; pp. 85-139., ill. Howard, Robert E.: Koponyák holdja; in: A Koponyák holdja; Cherubion, Debrecen, 1993 (ford. Nemes István, Békési József, Tóth Attila, Jónás János) pp. 86-151.

13 Vö.: Howard: "Skulls in the Stars"; (op. cit.) Solomon Kane, p. 7., ill. Howard: Koponyák a csillagfényben; (op. cit.) 1993, p. 152.

14 A vers szövege másutt: "From a wild weird clime that lieth, sublime, / Out of Space - out of Time." (ld. Poe, Edgar Allan: "Dream-land", in: The Complete Illustrated Stories and Poems, Chancellor Press [an imprint of Reed Consumer Books Ltd], London [and Auckland, Melbourne, Singapore and Toronto], 1994; p. 939.

15 Howard: "The Mirrors of Tuzun Thune"; (op. cit.), Kull, p. 153.

16 ld. "Álomország" in: Edgar Allan Poe versei, Európa, Bp., 1974., p. 76. (ford. többek)

17 Vö.: Howard: A Csend Koponyája; (op. cit.), 1997, pp. 91-101., ill. Howard: "The Skull of Silence"; (op. cit.) Kull, p. 85.

18 Howard, Robert E.: A királyok útja; in: Bp., Aurin Online, 1997 (ford. Varga I. N.)

19 Howard, Robert E.: Magánlevél H. P. Lovecrafthoz (1933, július)

20 Varga I. Nándor: Lovecraft és az Álomföldek- Az ezüstkulcs; in: Aurin 2.; Aurin, Bp., 1997, pp. 29-43.

21 Vö.: Varga (op. cit.) p. 30.

22 A szerző fordítása.

23 R. E. Howard "Az ezüstkulcs" mellett elragadtatással nyilatkozott "Az ezüskulcs kapuin át"-ról is.

24 Vö.: Varga (op. cit.) p. 29.

25 Vö.: Varga (op. cit.) p. 32.

26 Lovecraft, H. P.: Az ezüstkulcs; in: Zarándokút Kadathba; Móra, Bp., 1995. p. 5. (ford. Bihari György)

27 Howard (op. cit.) Kull, p. 163.

28 A szerző fordítása.

29 Lovecraft (op. cit.) p. 9.

30 Howard (op. cit.) Kull, p. 162.

31 A szerző fordítása.

32 "...what is man but a dream of the gods?" Howard (op. cit.) Kull, p. 160.

33 A szerző fordítása.

34 "Dermod's Bane," copyright © 1967 by Health Knowledge, Inc. for Magazine of Horror, Fall 1967.

1999


Aurin fantázia-irodalmi és -művészeti honlap
Utolsó változtatás: 2005. október 30.
e-mail, 1996-2005.