EMMA RODRIGUEZ: Egyszer azt mondta, hogy „írni annyi, mint egy szobát hozzáépíteni az élet házához". Milyen az ön szobája?
   ADOLFO BIOY CASARES: Olyan szoba, melyben kedvem szerint élhetek és dolgozhatok, és ez erőt ad ahhoz, hogy elviseljem az élet kellemetlenségeit. Nagyon szeretek írni, bár néha elakadok, mert olykor a mondatból vers lesz és megtelik visszaható igékkel. De ha az élet szomorú, akkor ez itt a „szauna", és ez olyan világba röpít, mely szintén az élet része, sőt, fontos része.
   E. R.: Úgy véli tehát, hogy az irodalom menedék a valóság elől?
   A. B. C.: Az irodalom nagymértékben az egyéni invenció, az ember álmainak függvénye, és úgy látszik, mintha volna értelme az életben, mert lehetővé teszi, hogy könyveket, verseket írjunk, filmeket csináljunk, ami a valóságnak nagyon is jótékony része. Az irodalom olyan, mint bármely más tevékenység, egy kicsit kézműves munkának tartom: kézzel írok, olyan füzetekbe, melyekből nem lehet kitépni az oldalakat. És mindent csinálok: írok, javítok, és újra csak javítok, mintha a világ körülöttem nem is száguldana annyira. Ez sok időt vesz igénybe - nagyon gyorsan jön a gondolat, de nagyon lassan írom le - és még soha nem siettem leírni valamit, míg nem éreztem a kényszert, hogy papírra vessem. Volt úgy, hogy negyven évig is foglalkoztatott egy novella ötlete, de most, hogy ilyen idős lettem, már le kell írnom mindazt, ami a fejemben van, és ami még megírásra vár.
   E. R.: Mint író, mit ért el az alatt az idő alatt?
   A. B. C.: Azt mondhatom, hogy az életem elején nagyon, de nagyon keservesen írtam. Talán a Morel találmánya óta könnyebb kézzel írok. Persze, az írásaim lényegesen megváltoztak. Első könyveimben nagyon bonyolult történeteket igyekeztem kitalálni, mert tetszettek, és élvezet volt látni, hogy az egész úgy működik, mint egy óramű. A kritika és néhány barátom viszont szigorú volt velem, azt mondták, hogy nem eléggé emberi, amit csinálok. Úgy véltem, igazuk van, hiszen az írás valami lelki dolog, a szellemnek és a léleknek szól. Akkor megpróbáltam több érzést belevinni, ami végül is nem esik nehezemre, mert érzelmes lény vagyok, rokonszenvezek az emberekkel.
   E. R.: Ön azt mondta: „sok mai író megfeledkezik arról, hogy az elbeszélő fő feladata az, hogy elbeszéljen", és hogy sok olyan regény születik, amelyben nincs fikció, nincs történet, csak esszé és okoskodás.
   A. B. C.: Most is így gondolom, és azt hiszem, a történelem az oka annak, hogy a mai író már nem akar mesélni, elbeszélni. Talán a ponyvaáradat is okozza, hogy sok író, aki nem akarja, hogy ponyvaregényírónak tartsák, „mozdulatlan" regényeket kezdett írni, magasabb rendűnek akar látszani, megfeledkezve arról: az olvasónak ír, akit szórakoztatnia kell. Mindig eszembe jutnak azok a kairói srácok, akik a kávéházakban néhány fillérért történetek meséltek, az Ezeregyéjszaka meséit. Mi is történeteket mesélünk azért a néhány fillérért, amit a kiadóktól kapunk.
   E. R.: Az ön alakjai általában magányos lények, és keresik a szerelmet, mely többnyire reménytelen. Nem gondolja, hogy boldog történet is lehet az elbeszélés tárgya?
   A. B. C.: Szívesen írnék ilyet is, hisz szívem szerint optimista vagyok, bár az elmém pesszimista. De a boldogság ábrázolása valóban nagyon nehéz feladat, olyan kihívás, amely minden bizonnyal kudarccal végződik. Lehet a boldogságról írni, de csak a bánattal fűszerezett boldogságról. Bár az én műfajom a fantasztikus irodalom, mégis életszerű történeteket írok. És a mi életünk nem fáklyás győzelmi menet.
   E. R.: Hogyan telik élete Buenos Airesben?
   A. B. C.: Azelőtt sokat írtam, sokat olvastam, teniszeztem, szerelmeim voltak, és együtt dolgoztam Borgesszel. Nem is tudom, hogy voltam képes annyi mindent csinálni, és még naplót is írni, amelyből már több mint száz füzet van, nem beszélve a könyveimről. Most egészen más az életem. Reggel hétkor kelek, egyig írok, majd elmegyek ebédelni egy vendéglőbe. Hazamegyek, és írok tovább. Este, ha jön egy-egy barátom, beszélgetünk, vagy megnézek egy filmet.
   E. R.: Már nem beszélgethet Borgesszel. Mi hiányzik a legjobban nélküle?
   A. B. C.: Mindenekelőtt a barátsága. Általában megbeszéltünk mindent, ami történt, és ő mindig tudta azokat a dátumokat és adatokat, amelyeket én nem ismertem. Most úgy érzem, ebben az értelemben nagyon egyedül maradtam Buenos Airesben.
   E. R.: A könyvében, melyben kiadja beszélgetéseiket Borgesszel, lesznek eddig közre nem adott részletek az íróról?
   A. B. C.: Igen. Borges mindig azt mondta, ami éppen eszébe jutott, kinevette az általa is tisztelt dolgokat, ha egy közeli barátjával csevegett. Úgy vélem, hogy ezt publikálni lehet, mert ez egyfajta emlékmű, amelyet Borgesnek állítok. Majd meglátják, mennyire szellemes, milyen intelligens, vidám, végtelenül művelt és végtelenül közvetlen volt. Emlékszem például, hogy egyszer eljött hozzám, és olyan dolgokat mesélt, amiket az alakjai szájába adott.
   E. R.: Hogy van Silvina Ocampo?
   A. B. C.: Silvina 1987 óta beteg, és nagyon aggódom érte most, hogy Madridban vagyok, távol tőle.
   E. R.: Hogyan értékeli a kapcsolatukat? Ő is író, hatottak egymásra?
   A. B. C.: Én hűtlen férj voltam, de nem érzelmek nélküli. Mindig nagyon szerettük egymást, és ő mindig kívánta - jobban, mint én -, hogy tanácsokat adjak neki arról, amit írt. Nem hiszem, hogy befolyásoltuk volna egymást. Ő másképpen ír, mint én, sokkal impresszionistább stílusban. Most már nem ír, de műveit elismerik, állandóan fordítják a könyveit. Én viszem neki az erről szóló híreket, ő örül, de egyúttal szomorú is. Azt kérdi, miért vagyok vele, hisz ő már két éve halott...

Zilahy Krisztina fordítása

Nagyvilág, 1992. február, 259-260. o.

1999. március 8-án elhunyt Buenos Airesban Adolfo Bioy Casares, a XX. századi argentin próza kiemelkedő alakja. A jobbára csak „Adolfito"-nak szólított, népszerű szerző egész élete könyvek, folyóiratok és írók társaságában telt. Felesége szintén jeles szerző, Silvina Ocampo; sógornője, Victoria Ocampo a Sur folyóiratának alapítója és lelke; legjobb barátja pedig Jorge Luis Borges. Vele 1932-ben ismerkedett meg, öt évtizedes írói-emberi kapcsolatuk élő legenda. Fontosabb művei, melyeket jobbára a fantasztikus irodalomba sorolnak, rendkívüli gonddal szerkesztett, ragyogó stílusú, mély emberismeretről tanúskodó elbeszélések és regények. Esszét is írt, s rendszeresen közölt kritikát a La Naciónban. 1990-ben Cervantes-díjat kapott. Prózájából kiemelkedik a Caos, Plan de evasión, La invención de Morel, El sueno de los héroes, Dormir al sol, Adveros milagros, Historias fantásticas, és a Borgesszel közösen írt kötetek sora. Magyarul csak két regénye (Aludj a napon, 1979; Morel találmánya, 1981) és néhány novellája olvasható.

Nagyvilág, 1999/5-6 sz.