William Morris

MÛVÉSZEK, KÉZMÛVESEK ÉS A SZÉPSÉGBEN ÚJJÁSZÜLETŐ VILÁG



A reneszánsz emberei az elmúlt évezredeket eredmények nélküli ürességnek látták: mindazt viszont, ami előttük állt, örökké tartó diadalmenetnek. Mi, akik más népek hibáiból annyit tanultunk, láthatjuk immár, hogy helyzetük más volt, mint amilyennek vélték. Láthatjuk immár, hogy míg a művészet mindaddig az ideig, mégpedig kezdettől fogva, előrenézett szüntelenül, ott és akkor azonban visszafelé; míg egykor az embereket arra tanították meg, hogy a művészet által azt lássák, amit az ábrázol, ott már öncélnak tekintették a művészetet, és nem számított, hihető-e vagy sem az elmondott történet. Egykor az volt a célja, hogy lásson; most azonban egyedüli célja az lett, hogy lássák. Egykor azért hozták létre, hogy megértsék, hogy a művészet minden embernek segítségére legyen; most a közönséges átlagemberek a művészet határain túlra kerültek, és a szitkok, amelyekkel a görög rabszolgatartók és római adóbehajtók hajdan a népet illették, most ama korláttalan reményű napok dicsőítésére megint fantasztikus köntöst öltöttek, és néhány kiválasztotton kívül mindenkit illettek.
   Mindez persze nem egyik napról a másikra következett be, de bekövetkezett, méghozzá nem is túlságosan lassan, amikor az emberek elkezdtek hátranézni. A XVI. század kezdetén érte el csúcspontját az újra megtalált művészet feletti lelkesedés. De mi lett a hozzá fűzött túláradó reményekből, mire a XVII. század elkezdődött? Egész Itáliában egyedül Velence teremtett olyan művészetet, amely ért valamit. A legyőzött Észak némi silány utánzaton kívül semmit sem nyert Itáliától, és ami az angol művészetet megmentette az elértéktelenedéstől, a semmitől: a hajdani idők hagyománya, mely lényegében paraszti, szűk látókörű nép körében élt tovább, ám ez a nép komoly volt, igaz, és egyszerű erkölcsű.
   Éppen azt próbáltam megmutatni valamelyest, hogyan ment végbe mindez. Amit azonban ezek az események magukkal hoztak, s amit önökkel mindenek előtt megértetni igyekszem, nem egyéb, minthogy a reneszánsz emberei tudatosan vagy öntudatlanul arra törekedtek, hogy elválasszák a művészetet a mindennapi élettől, és ez, ha nem is mindenestől, már az életükben elvitathatatlanul sikerült nekik. És bár magam, és nálam jelesebbek is oly gyakran hangoztatták, hadd emlékeztessem önöket mégis arra, hogy hajdan, ha valaki készített egy tárgyat, hasznos házieszköz-volta mellett egyszersmind műalkotásnak is szánta, míg manapság csak nagyon kevés dolog tarthat a legkisebb mértékben is igényt arra, hogy műalkotásnak tekintsék. Kérem, vegyék ezt a leggondosabban és legkomolyabban figyelembe, és próbáljanak a végére járni, mit jelent.
   Mindenekelőtt azonban, nehogy némelyekben kétség támadjon, hadd kérdezzem meg, mi teszi azoknak a tárgyaknak nagy többségét - az igazi képektől és szobroktól eltekintve -, amelyek múzeumainkat megtöltik? Hát nem épp a hajdani idők közönséges házieszközei? Kétségtelen, sokan csak érdekességnek tekintik ezeket, önök meg én azonban, mi igen is megtanultuk, és helyesen tanultuk meg, hogy felbecsülhetetlen javakat lássunk bennük, melyektől a legkülönfélébb dolgokban okulhatunk, és mégis, hadd ismételjem, javarészt közönséges használati eszközök, amelyeket, mint ma mondják, „közönséges emberek" készítettek, műveletlen emberek, olyanok, akik azt hitték, a Nap forog a Föld körül, és Jeruzsálem a világ közepe.


   A művészet nem gyarapodik majd és nem virágzik, sőt még csak élni sem fog sokáig, ha nincs benne része az egész népnek; és én a magam részéről nem kívánom, hogy idáig jussunk. Ezért állok itt önök előtt, hogy közöljem, napjainkban a világ választhat, megtartani vagy föladni akarja-e a művészetet, és hogy mi magunknak is, mindegyikünknek dönteni kell, melyik táborhoz csatlakozunk, szándékunk és módunk szerint: azokhoz-e, akik becsületesen a művészet mellett tesznek hitet, vagy azokhoz, akik a művészetet visszautasítják.
   Hadd próbáljam még egyszer megfogalmazni, mit jelent a választás. Ha a művészet mellett tesznek hitet, a művészet mindennapi életük, minden ember mindennapi életének részévé kell hogy váljon. Velünk kell lennie, bárhova menjünk is, velünk a múlt hagyományaitól roskadozó öreg Cityben, és az Amerikában vagy a gyarmatokon éppen termővé tett földön telepített farmon, ahol senki nem lakott azelőtt, hogy hagyományt gyűjtsön maga körül; a csendes vidéken és nyüzsgő városban nem lehet nélküle egyetlen hely sem.
   Örömükben-bánatukban kísérnie kell önöket a művészetnek, munkájukban csakúgy, mint pihenőjükön. Nem szabad tekintettel lennie a személyre, hanem előkelő és közember, tudós és tanulatlan számára egyaránt nyitva kell állnia, olyan nyelvnek kell lennie, amelyet mindenki megért. A művészet ily módon maga fog segíteni mindenen, amely az ember minél tökéletesebben megvalósuló életéhez szükséges, ám véget vet ugyanekkor mindenfajta lealacsonyító munkának, ernyesztő luxusnak, hiú hitványságnak. Halálos ellensége lesz a tudatlanságnak, becstelenségnek és zsarnokságnak, és az emberek közötti őszinteséget és bizalmat fogja segíteni.
   Látják, ha hammersmithi otthonomban, a folyó közelében, munkám mellett ülök, gyakran hallom az ablakon át az arra járók durva beszédét, amivel az utóbbi időben és régebben is újra meg újra annyit foglalkoztak az újságok. Ha hallom ezt az ordítozást és rikácsolást, amivel Shakespeare és Milton nyelvét gyalázzák, ha látom az illetők arcának és alakjának durvaságát és közönségességét, heves harag kél bennem, míg csak, ahogy ez többnyire történni szokott, arra nem gondolok: csupán előnyös származásomnak és jómodoromnak köszönhetem, hogy magam az ablak ezen az oldalán vagyok, ahol szép könyvek, drága műalkotások vesznek körül, s nem odakint, az üres utcán, a pálinkabűzös csapszékekben, a piszkos, szegényes lakásokban. Van-e szó, mely kifejezheti, mit jelent mindez? Kérem, ne higgyék, hogy szónoki fordulat részemről, ha azt mondom: mindezt meggondolva feltámad bennem az az erős vágy, bárha e hatalmas ország megszabadítaná magát a többi országgal meg a gyarmatokkal kapcsolatos bonyodalmaitól, és tiszteletre méltó népe teljes erejét, e leghatalmasabb erőt, amit csak látott eddig a világ, arra használná, hogy a szegény emberek gyermekeinek emberhez méltó örömöket és reményeket biztosítson. Hát csakugyan lehetetlen ez? Nem remélhetjük-e vajon? Ha így van, azt mondhatom csak: a civilizáció porhintés és hazugság; akkor egyáltalán nem is létezik civilizáció és nem is remélhetünk benne.
   De mivel élni szeretnénk, s ráadásul boldogan élni, mégsem tarthatom képtelenségnek a dolgot. Saját érzéseim és kívánságaim arra tanítanak, van valami, amire ezeknek az embereknek szükségük volna, valami, ami nem hagyta volna ilyen mély eldurvultságba süllyedni őket: foglalatosság, mely önbecsülésüket is növelhetné, és társaik elismerését és érdeklődését is kivívhatná; és lakás, olyan lakás, ahová szívesen lépnek be, olyan környezet, amely megnyugtatóan hatna rájuk és fölemelné őket; munka, ahogy illik, pihenés, ahogy kell. Ehhez azonban csak egyetlenegy dolog segíthetné őket, és ez: a művészet.
   Semmi kétség: nevetséges túlzásnak tartják majd ezt a kijelentést, pedig szilárd meggyőződésemnek adok hangot általa, és csak arra kérhetem önöket, emlékezzenek rá, hogy művészeten én mindazoknak a kellő módon szervezett munkáját értem, akik bármit is alkotnak; ennek kell legalábbis hatalmas eszközzé válnia: eszközhöz ahhoz, hogy az emberek önbecsülését megnövelje, életüket emberhez méltóbbá tegye.

1882

Tandori Dezső fordítása


Művészek, kézművesek és a szépségben újjászülető világ
A mű eredeti címe: Hopes and Fears for Arts (részlet)

A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült:
William Morris: Művészek, kézművesek és a szépségben újjászülető világ; in: A szecesszió (szerk.: Pók Lajos); Bp., Gondolat, 1972, 152-157. o.
Aurin fantázia-irodalmi és -művészeti honlap
Utolsó változtatás: 2005. október 30.
e-mail, 1996-2005.